Imádok tanítani. Az a dinamika, amely ideális esetben létrejön a beszélgető tanár és a diákok között, mindig érdekelt és betöltött, és tartok tőle, hogy nemcsak az egyetemen vagyok tanár.
Beszélgető intelligencia vagyok: egy-egy barátaimmal vagy tanítványaimmal történt beszélgetés közben sok mindenre rájövök, amire egyedül sokkal hosszabb és nehézkesebb folyamat végén jönnék csak rá.
Az ideális eset viszont valóban azt feltételezi, hogy tanár és diák egymásra találjon. És ez az utóbbi időben egyre ritkábban történik meg.
Ahhoz, hogy beszélgetésről egyáltalán szó lehessen, feltétlenül szükséges a közös érdeklődés és a közös műveltség. Ami az előbbit illeti, a mai világ teljesen tönkretette: a tanulók akárhány szakot megjelölhetnek opcióként, úgyhogy amikor első órán megkérdezem őket, miért jöttek oda, ahol én tanítok, gyakran az a válasz: ide jutottam be. Angolra vagy spanyolra iratkozott, de magyar szakra érkezett. Szóval nem az érdeklődés hozta oda, hanem egyszerűen a diploma utáni vágy.
Ebből aztán következik a műveltség hiánya is. Aki csak az oklevélre vágyik, annak nem szenvedélye az, amit csinál. Következésképpen nem indult el már kilencediktől afelé, hogy magyaros legyen, nem ébred fel álmából arra, hogy mit is írt Ottlik vagy Nemes Nagy, nem kínlódik mondatokkal, hogy minél dallamosabbak legyenek, nem érdekli, hogy honnan származik a „puccpaszta” szó.
Mindebben a tantervek is bűnösek. Nem tudok elképzelni valakit, aki lelkesebben képviselte volna a szövegközpontú tanítást, mint én. De be kell látnom, hogy kétségtelen előnyei mellett borzalmas hátrányai is vannak. Hiába viszonyulhat a diák ahhoz, amit szeret, vagy ami nem nyomja sziklaként a lelkét – ha ugyanakkor teljesen kívül kerül azon, amit a magyar irodalom jelent. Olyannal is találkoztam már, méghozzá harmadéven, akinek a tanára nem tanította Dsidát. Vagy olyannal, aki egy Hemingway-novellára azt mondta, „furcsa”: szemlátomást csak a Mikszáth-féle novellát érti, és a hatvan éve halott Hemingway szövegének kihagyásossága idegen volt a számára.
Abba már belenyugodtam, hogy az a műveltség, amelyben az én nemzedékem felnőtt, semmivé lett: a mai világ nem is arra épül, hogy melyek az irodalmi vagy egyáltalán, művészeti újdonságok, s a fiatalok gyakran árakról beszélnek végeérhetetlenül. De világuk egyik eleme azért mégiscsak az kellene hogy legyen, amiért az egyetemre jöttek! Sokszor az az érzésem, hogy ott folytatom, ahol tizenkettedikben hagyták, s a két szint, mármint a gimnázium és az egyetem között, semmiféle színvonalbeli különbség nincsen. Ugyanazon a folyosón tovább mentek egy ajtóval.
Ez pedig elég elkeserítő. Az ember látja, milyen tekintettel néznek vissza rá, és pironkodik, hogy ő mindazt tudja, amit ők nem. Bizonyos arányban ez természetes is, hiszen én egész életemet az irodalomra tettem fel, ráadásul harminc évvel idősebb is vagyok náluk. Más értelemben azonban mégiscsak tűrhetetlen, hogy egy olyan nyelven kell beszélgetnem velük, amelyet elvileg tudniuk kellene. Mintha főzni tanítanék valakit, aki azt sem tudja, mi az a krumpli.
És nemcsak elkeserítő: lemerítő. Mint a telefon, energiát veszítek azáltal, hogy ez a viszony köztünk. Én színész típusú tanár vagyok: gesztikulálok, hadonászok, poénokat mondok, fel-alá járkálok: mindent megteszek, hogy lekössem őket. De lekötni, kikötni csak horgonnyal lehet, nekik pedig gyakran nincsen semmijük. És hirtelen azon veszem észre magam, hogy tizenöt százalékon állok.
De mert szenvedélyes vagyok, folytatom, és amikor felbukkan egy-egy diák, aki nem lepődik meg egy félévszázados szövegen, akkor örülök is. Ezzel az örömmel pedig hazatalálok, mint aki egy belenyugvó gps-szel viteti magát.