A nyugati keresztény kultúrkörben ma van húshagyó kedd, a katolikus falvakban – de nemcsak, helyenként a protestáns közösségekben is – hajdanán ma zárták le a farsangi időszakot, eltemették a telet, hogy a negyven napos böjt során a legnagyobb keresztény ünnepre, a húsvétra hangolódjanak. A farsangi mulatságok sora általában farsangfarkán csúcsosodott ki, azaz a húshagyat, vagy húshagyó kedd előtti vasárnappal kezdődő háromnapos időszakban. Manapság hétköznap általában dolgoznak az emberek, az ünneplés a hétvégére szorítkozik, ekkor van ideje a kikapcsolódásnak, a közös mulatozásnak, ezért tartják például a templombúcsúkat is általában az ünnephez legközelebb eső hétvégén, hogy minél többen tudjanak részt venni rajta.
Így a farsangi mulatságokkal is. A hét végén Gyergyóremetén gyűltek össze a Hargita megyei hagyományőrző csoportok bemutatni és megélni farsangi hagyományaikat: a szárhegyiek jól meghúzták és megtáncoltatták a nagybőgőt, majd annak rendje-módja szerint koporsóba fektették, becsülettel elsiratták és gonoszt űző ostorcsattogtatással kísérték utolsó útjára. Vagy a kászoniak a cserépfazék által megtestesített bikára alkudoztak faluhosszán át, s mivel senki nem akarta megadni érte a kért árat, inkább agyonütötték egy fejsze fokával. Az alfalvi csoport a dúsgazdagozást elevenítette fel, más csoportok a közismertebb, szélesebb körben gyakorolt farsangtemetési szokásokat mutatták be, mint Konc király és Cibere vajda harcát, melynek során az önmegtartóztatás és a dőzsölő eszem-iszom viaskodik egymással, ugyanis Cibere vajda a böjti étel, a cibere jelképe, Konc király pedig a húsos, zsíros ételeké és húshagyókedden Cibere vajda győz, a böjt átveszi a hatalmat a farsangi konctól. Gyakori szokás – a többnyire Illés nevet viselő – szalmabábú vidám temetésének eljátszása. A szalmával kitömött rongyokból varrt bábút vidám zeneszóval kísérik végig a falun, a temetési menetben természetesen van pap és kántor, vannak zenészek és vidám siratóasszonyok, akik Illést és ágaskodó férfiasságát búsulják. Ma már a szórakoztatáson van a hangsúly, régen azonban kíméletlen társadalomkritika is volt a farsangtemetés: kipellengérezték azokat, akik a vigalmi időszakban nem találtak párt maguknak, akik nem tettek eleget az irányukba megfogalmazott társadalmi elvárásnak, mint a házasság és a gyermekáldás vállalása. Manapság, amikor egyre későbbi életkorban vállalják az emberek az egymás iránti elköteleződést és egyre lazább ez a kötelék, érthetetlen és értelmezhetetlen sokak számára az alakoskodók által megfogalmazott üzenet. Fontos azonban a közösen megélt vidám ünnep.
Lehet vitatkozni azon, hogy élő népszokás vagy inkább színpadi előadás napjaink farsangtemetése, lehet örülni fölötte vagy fanyalogni rajta, de tény, hogy a csoportok tagjait a közösségi élmény tartja egyben, mint ahogy a nézők is azért csatlakoznak a mókázó csoportokhoz, hogy részt vegyenek a mulatságban, részt vállaljanak a közösségben. Még akkor is, ha manapság nem dívik, avagy nem illendő alig ismert emberekkel közösködni, az önzés, a bizalmatlanság, a privát szféra védelme szembe kerül a közösségi élmény iránti vággyal, igénnyel. Mert az embert a közösség teszi emberré, a közösség szabja meg a játékszabályokat a szokások, konvenciók vagy akár jogi normák révén, ugyanakkor az ember – még ha nem is vallja be – közösségben érzi jól magát. A hagyomány pedig akkor hagyomány, ha az él, ha a ma embere sajátjának érzi és saját maga éli meg. Apáink, nagyapáink szóról szóra és mozdulatról mozdulatra megelevenített szokásai – ha nem társul hozzájuk a kötődés, a közösségi élmény megéléséhez való ragaszkodás – nem többek, mint színpadra merevített népi színjátékok, amelyeken lehet nevetni, szórakozni, de nem többek annál.
A remetén felvonuló vidám farsangi csoportok és a befogadó közösség léte, aktív részvétele egyaránt azt bizonyítja, hogy van igény a közösségi együttlétre, mert az biztonságot ad a közösség tagjainak. Eleink is úgy tartották, a dolog is, de a búsúlás is szaporább, ha egyszerre többen végzik.