Meséli a fiam lelkesen, hogy Olaszországban van egy falu, ahol a lakosok időbankot hoztak létre. Pénz helyett egymás idejét és hozzáértését lehet kölcsönözni, s az idő fizetőeszköz lett.
A pénz- és pénzügyi tranzakciók által vezérelt világban, lám, vannak helyek, ahol a közösségek újra felfedezik az idő értékét és a kölcsönös segítségnyújtást előnyeit. Lenyűgöző példa erre az olaszországi falu, ahol a lakosok létrehozták az időbankot – felépíttek egy olyan rendszert, amellyel pénzhasználat nélkül nyújthatnak egymásnak szolgáltatásokat.
Hogyan működik az időbank? – kérdezem kíváncsian a fiamtól.
Mint aki valami újat mesél az apjának, egyre lelkesebben ecseteli az időbank mechanizmusát: A faluban minden ember a saját képességei és ideje szerint nyújthat szolgáltatást. Legyen szó apró javításról, zongoraórákról, főzésről, vasalásról, gyermekfelügyeletről, ezek a szolgáltatások mind kölcsönözhetők azoktól, akik hozzáértően el tudják végezni ezeket. Készpénz fizetés helyett „időjóváírást” kap a munkavégző, órákat, amelyeket később felhasználhat arra, hogy egy falustársától kérjen újabb szolgáltatást. Például az a vízszerelő, aki két órán keresztül segít a szomszédnak a csapok javításában, azért a két óráért kertészeti szolgáltatást vagy idegen nyelvórát igényelhet. Így a lakosok a képességeiket arra használják, hogy segítsék egymást, s őket is segítsék pénzforgalom nélkül.
Az időbank előnyeit sorjázza fiam: Erősíti a közösséget. A közösség tagjai megismerik egymást, bizalmi kapcsolatok alakulnak ki. Csökken a pénzfüggőség, fizetés nélkül juthatnak hozzá a lakosok az alapvető szolgáltatásokhoz, ami nagy segítség a nehéz gazdasági időkben. Ez a rendszer ösztönzi az embereket a tudásmegosztásra. Az időbank még arra is jó, hogy segítsék az időseket vagy a kiszolgáltatott embereket azzal, hogy fizetés nélkül nyújtanak nekik támogatást.
Egy olyan világban, ahol az időt gyakran értékesebbnek tekintik, mint a pénzt, ez az ötlet megoldás lehet az együttműködésen és a kölcsönös tiszteleten alapuló társadalom építésére.
Milyen jó lenne, ha ez a gyakorlat meghonosodna Erdélyben is – mondja a fiam.
De hiszen volt ilyen – vágom rá, ő pedig meglepetten néz rám.
Mikor? – kérdezi.
Hosszú századokon át, egészen a legutolsó időkig – válaszolom. Egy olyan rendszer, amely nemcsak a pénzfizetést iktatta ki, de az időelszámolást sem tartotta fontosnak. Mindenki abban segített, amihez a legjobban értett és annyi ideig, amíg tudott.
Az 1940–50-es években született erdélyi, főleg falusi hátterű embereknek ismerős lehet az, hogy különféle, leginkább nagy horderejű munkák (szántás, aratás, kaszálás, szénamunkák, trágyahordás, favágás és hordás, házépítés) elvégzésére a szomszédok, rokonok, barátok, utcabeliek vagy az 1970–80-as évektől akár munkatársak összegyűltek és a munkát közösen végezték el. Erre az önkéntes segítséget jelentő munkára a kaláka szót használjuk, vagy inkább használtuk – magyaráztam.
Használtuk, mert amint fel akartunk zárkózni az irigyelt Nyugathoz, amint minden gondolatunk a vagyonosodás és a pénz lett, hamar eldobtuk magunktól, ami érték volt, amit a Nyugat most lassanként kezd felfedezni, mint értéket.
Ráadásul – mondta egy csíkszéki plébános – amióta mindent csak pénzért vagyunk hajlandóak elvégezni, nem lett több pénzünk, mint azelőtt volt.