Vicces kedvű keresztények gyakran mondogatják azt a dillemát, hogy nem az a kérdés: van-e élet a halál után, hanem hogy van-e élet a halál előtt.
Vannak olyan evidenciának tűnő vágyvezérelt megállapítások, amelyeket érdemes időről időre felülvizsgálni. Például az, hogy a nagyapák diktatúráját a fiak változtatják demokratikus társadalmi rendé, amit aztán az unokák elherdálnak. Mármint az a vágyvezérelt gondolat, hogy a diktatúrákat természetszerűen demokráciák váltják fel. Még ha csak eredeti demokráciák is, mint nálunk, Romániában.
A szír származású, francia-iraki kettős állampolgár Omar Youssef Souleimane vetette fel a Le Point-ben annak valószínűségét, hogy a sötét, elnyomó rendszerek bukása után egyáltalán nem biztos, hogy a testvériség, egyenlőség, szabadság árasztja el a sokat próbált polgárok földjét. Omar Youssef Souleimane 2011-ben részt vett az Aszad-rendszer elleni felkelésben, a lázadás leverésekor elmenekült hazájából, azóta most járt először a szülőföldjén. Az ott tapasztaltak hatására írta meg kegyetlenül realista, három részes riportját, amelyet magyar nyelvterületen először a metazin.hu szemlézett.
A riportsorozat nyitányában Souleiman megemlíti, hogy az elnyomó rendszerek elleni győztes lázadások nem teremtenek feltétlenül demokráciát. Kubában kommunista, Iránban vallási diktatúra követte a korábbi önkényuralom bukását.
„Szíria megszabadult Aszad elnyomó rendszerétől, de nem lett szabad ország” – foglalja össze utazási tapasztalatait a Le Point-ben. Damaszkuszban a társadalmi megkönnyebbülés az uralkodó érzés – írja Souleiman –, mert az iszlamista lázadók egy félévszázados kegyetlen diktatúrát söpörtek el. De ott lebeg az újabb elnyomás árnya is a szír főváros felett. A korábbinál feltűnően több nő visel csadort. A milicisták rendszeresen igazoltatják a fátylat nem viselő nőket. A buszon a nőknek az egyik, a férfiaknak a mások oldalon kell utazniuk.
Souleimane-ról a keresztneve alapján minden ellenőrzőponton azonnal megállapították, hogy ő szunnita, és ez jó ajánlólevél. Ez segítette hozzá, hogy egy mecsetben szóba elegyedhessen a Honvédelmi Minisztérium egyik új vezetőjével, aki felmondta a kötelező szöveget: az új rendszer minden szír, legyen az szunnita, alavita vagy keresztény közös államát akarja építeni. Hozzátette, hogy az új hatóságoknak a külföld megítélése miatt is tekintettel kell lenniük minden felekezet érdekeire.
Ez azonban csak mantra.
Egy keresztény egyetemi tanárnő elpanaszolta, hogy igazoltatás közben az egyik milicista leköpte az autója belső tükrén függő keresztet. Homszban, ahol húszezernyi keresztény lakik, a hatalomátvétel óta eltelt egy hónap alatt nyolcvan keresztény család költözött el, mert naponta zaklatták őket a milicisták. A homszi alaviták egyenesen rettegésben élnek. Hiába magyarázzák, hogy semmi közük a bukott rendszerhez. Az ősi szokás az, hogy az ellenséges közösség bármely tagján meg szabad bosszulni – sőt, erkölcsi kötelesség is megtorolni – az elszenvedett sérelmeket – írja Souleiman.
A parancsnok arra is utalt, hogy az új rendszer mindenesetre nemcsak a kisebbségek, hanem nők jogait is tiszteletben kívánja tartani. Az egyik egyetemi hallgató arról számolt be, hogy fiúk és lányok nem ülhetnek egymás mellett a padokban, nem sétálhatnak együtt az udvaron a szünetekben.
A vallási jellegű állam kiépülésének első jele, hogy egy új törvény börtönbüntetést helyez kilátásba szentségtörésért vagy istenkáromlásért. A keresztények ajánlatosnak tartják, ha csöndben maradnak, és még egy véletlen kiszólás erejéig sem próbálják meg tesztelni, mit is tekint a rezsim istenkáromlásnak. Egy színésznő azt panaszolta el Souleimane-nak, hogy szerelmi jeleneteket semmiképp sem szabad színre vinni. Azelőtt igazán nem volt szabadság, de ezt azért nem tiltották.
Nem árt hát gyakran feltennünk a kérdést, milyen viszonyban van a szabadság és a diktatúra. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, amit a költő üzent: Hát ilyen nagy dolog a szabadság?