Március 15-e olyan nap, amelynek jelentősége kitörölhetetlenül ott él minden magyar szívében-lelkében, bárhol is éljen a világon. És az 1848-as forradalom kitörésére emlékezve talán a szabadság a leggyakoribb szó, amely elhangzik a legkülönbözőbb összefüggésekben. Világszabadság. Nemzetek és közösségek szabadsága. Az egyén szabadsága. Szólás és véleményszabadság. Szervezkedési és gyülekezési szabadság. És találni még sok-sok olyan szóösszetételt, amelyekben a kulcs ez marad: szabadság.
A fiatal nemzedékek már nem, de mi, az idősebbek, még emlékezhetünk arra a csodálatos és talán soha vissza nem térő, szívdobogtató érzésre, amelyet 1989 decemberében, a romániai forradalom napjaiban éltünk át, amikor úgy éreztük, hogy a szabadság felröppenő madara végre-valahára e tájra is kiterjeszti szárnyait és biztunk, olyannyira biztunk benne, hogy soha többé nem bukik alá, véres, törött szárnnyal a földre.
És azután néhány hónapra rá, 1990 márciusában, hihetetlen lelkesedéssel emlékeztünk a magyar forradalomra és szabadságharcra, újból feltörtek a rég nem hallott versek és dalok, a legkülönbözőbb településeken és emlékhelyeken száz- és ezernyi számban tódultak az emberek az ünnepségekre és így volt ez az elkövetkező években is, amikor a szónokok már arra is figyeltek, hogy vajon Petőfi és Kossuth lánglelkű forradalmisága vagy Deák kiegyezést kereső bölcsessége, az éles szembenállás, vagy egy körvonalazódó jogállam demokratikus kereteibe való beilleszkedés jelenti számunkra a kiutat az elkövetkező években és évtizedekben.
2024 márciusában, visszatekintve az azóta eltelt időre, észrevehető az is, hogy a románságnak a nagy tömegek láttán tanúsított kezdeti megdöbbenése ha mindenhol nem is csendesen és viszálymentesen, de átalakult megértéssé, a kezdeti tiltakozásoktól a román miniszterelnöki és államelnöki üzenetekig vezetett az út, a közéletben és a köznyelvben pedig ma már nem kelt semmiféle feltűnést, ha megünnepeljük – szerintük – a bárhol élő magyarok, azaz a Ziua maghiarilor de pretutindeni – napját.
És közben történt még valami, amit föltétlenül észre kell vennünk. Az elmúlt három évtizedben Március 15-e továbbra is összmagyar jelkép maradva, de adott mértékben leszállt Erdélybe és a Székelyföldre. Egyre többen kezdték kutatni az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egykori helyi dokumentumait, tanulmányok és könyvek egész sora jelent meg, már nem csak jól ismert írók és költők, hadvezérek és tábornokok, politikusok nevei és cselekedetei, a nagy csaták helyszínei voltak az érdekesek, hanem névsorokat állítottak össze a kisemberekről, az egykori honvédekről, családjukról, leszármazottaikról, a helyi temetőkben pedig felfedezték és gondozni kezdték azokat az elfeledett sírokat, amelyekben egykori résztvevők alusszák örök álmukat. Március 15-e immár újra felfedezett értékként is beépült a helyi közösségi tudatokba, bevonult az iskolákba és ma már aligha létezik Romániában olyan magyar oktatási intézmény, ahol a kisdiákok ne állítottak volna össze valamiféle ünnepi műsort vagy ne díszítették volna ki a folyósokat a mai nap tiszteletére.
Ami azt is jelenti, Március 15-nek meg volt a múltja, meg van a jelene és meg lesz a jövője is.
Időtlen és örökörvényű, akár a szabadságra vonatkozó gondolatok, bármiféle körülmények között.