Az éppen múló télben, a hidegben-hóban-fagyban megpróbáltam én is az udvaromon etetni a madarakat. Nem parkokban, nem madáretetőkben, mint a kisiskolások, hanem az udvaron, egy székre helyezett fakorongon. Eleinte csak néhány madár jelent meg, azután egyre többen, és meg is vásároltam a Románia gyakori madarai című könyvet, több erdélyi magyar szerző munkáját, hogy kimondottan amatőrként legalább néhányat tudjak azonosítani.
Széncinegék, fenyvescinegék, zöldikék, tengelicek – nagyjából ennyira futotta az erőmből, de közben ebből a remek kötetből sok mindent meg tudtam a madarakról, vándorlásukról, ittmaradásukról, megfigyelésükről, életmódjukról. Persze, közben meg is próbáltam néhányukat lefényképezni, csak úgy az ablak mögül, hiszen ha kint az udvaron néhány lépést tettem feléjük, azonnal elrepültek. A képek, persze, semmitmondóak lettek, néhány fekete árny a fehér havon, és így a gyakorlatban is rájöttem arra, hogy milyen hihetetlen kitartás, milyen jó felszerelés és milyen határtalan természetszeretet kell ahhoz, hogy Potozky László a közösségi oldalakon olyan madárfotókat tegyen közzé, amelyek majd minden apró részletét megmutatják ennek a csodálatos világnak.
„ A meglátás nagy kincs, de láttatni valamit még nagyobb” – ezt írta annak a fotóalbumának az előszavában, amelyet a napokban mutattak be Csíkszeredában a Sapientia Egyetemen, és ez a mondat arra is rámutat, hogy a természet- és ennek keretében a madárfotózás soha nem öncélú, hanem a világnak olyan rejtett arcait mutatja meg valamennyiünknek, amelyek a mindennapi ember számára csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem tárulnak fel. Én azért, szép csendesen, mindig elmentegettem a számítógépemen, egy külön könyvtárba, Potozky László madárfotóit, még a nevüket is ráírtam, meg lévén győződve, hogy így, ilyen közelképben, ilyen természethűen soha nem látom ezeknek a madaraknak a jelentős részét.
A hosszú évek óta sokféle, az egész országra kiterjedő környezet- és természetvédelmi, közösségépítési és ökuturisztikai programokat működtető Polgár-Társ Alapítvány igazgatója tizenöt éve kezdte megörökíteni azokat a természeti értékeket, amelyeket az országban, a világban látott és noha ez az első fotóalbuma leginkább Hargita megyére korlátozódik, természetvédelmi területekre, tájakra, virágokra, az állatvilág kisebb- és nagyobb csoportjaira, de mégiscsak a madarak töltik ki a közel 260 oldalas album jelentős részét.
Nem tudom, digitális korunkban Potozky László hány ezer fotóból válogatta ki a megjelent alkotásokat – és nyugodtan nevezem alkotásoknak, mert a dokumentarista igény mellett ott van a művészi szem, amely figyel a környezetre, az összhatásra, a fotók mögött felsejlő egyetemes mondanivalókra és nem véletlen, hogy a fényképei közül a National Geographic és a Wildplanet folyóiratok is válogattak címlapukra, ő maga pedig több jónevű nemzetközi fotópályázaton is díjat szerzett.
A láng önmagadban. Ha jól emlékszem, a második évezred nagy sportjátékait nyitó, amerikai téli olimpiának volt ez a mindenhová felírt jelmondata. Ahogy Potozky Lászlót hallgattam, ez jutott eszembe, akár egyetlen szóban is: a szenvedély. Igen. Azokért a célokért való élés, amelyeket kitűztél magad elé, amelyekért elkötelezted magad.
És hogy ez miként működik a madaraknál, azt talán Potozky László még Hitchcocknál is jobban tudja. Hiszen a hetedik művészet remek alkotása ott marad a filmtörténetben, de a még le nem fényképezett, ám előbb-utóbb megtalált madarainak a sorozata a jelenben is folytatódik.