Az RMDSZ egy kampányklipjében Kelemen Hunor arról beszélt, hogy a román pártoknak nincs jövőképük, vagy ahogyan ő fogalmazott, nem foglalkoznak Romániával, kizárólag a tisztségek megszerzése és elosztása érdekli őket, de nem gondolkodnak el azon, hogy hogyan kellene kinéznie az országnak öt vagy tíz év múlva. A Szövetség elnöke ezzel azt is sugallta, hogy a román nemzeti projekt kigondolásának feladata kizárólag az RMDSZ vállát nyomja. Azért az megnyugtató, ha magyarok dolgoznak Románia következő ötéves tervén.
Elnézést, ha ezt a poént nem tudtam kihagyni, de úgy vélem, hogy a lényeget tekintve Kelemen Hunornak igaza van, bár ami a funkciókért való nyomulást illeti, kétlem, hogy az kizárólag valamiféle román etnikai sajátosság lenne. Az viszont igaz, hogy a politikai elit ritkán beszél Románia országstratégiájáról és ez aligha véletlen. Azt kimondani ugyanis, hogy Románia hosszútávon az Európai Unió nagyobb integrációjában, valamiféle Európai Egyesült Államok létrehozásában érdekelt, középtávon az euró bevezetését szeretné megvalósítani és az EU reformját úgy képzeli el, hogy a tagállamok szuverenitásuk egy nagyobb részét adják át az Európai Bizottságnak, illetve az Európai Parlamentnek, meglehetősen kockázatos, olyan körülmények között, amikor a szélsőséges Románok Egyesüléséért Szövetség, az AUR tarol az EU-ellenes retorikájával. Márpedig – tetszik, vagy nem – ha van román nemzeti érdek, akkor mindenképp ez az. Számomra legalábbis nyilvánvalónak tetszik, hogy a demokratikus értékeknek, a jogállamiságnak, az egyéni- és kisebbségi jogok szavatolásának, a sajtószabadságnak és véleményszabadságnak nincs alternatívája. Mindezeket egy olyan a modernizációs elmaradottsággal küzdő országnak, mint Románia intézményesen csakis az EU tudja biztosítani. A szuverenitáskodó, hepciáskodás korlátai és következményei az utóbbi időben egészen nyilvánvalóan megmutatkoztak (úgy tűnik, hogy Brüsszelben már kávét sem osztanak akárkinek)
Ha viszont így van, akkor miért nem lehet ezt kimondani, felvállalni? Miért kell sunyítani akkor, amikor nemcsak az Európai Unió jövője, de Románia nemzeti érdeke is a tét?
Nos, ekkor mutatkozik meg a populista propaganda igazi ereje, amelyet a világjárvány csak felerősített. Miközben az egyéni kompetenciákat mérő Pisa-tesztek bizonysága szerint a diákok egyre nagyobb hányada funkcionális analfabéta, akkor érthető, ha a lakosság jelentős része hajlik elfogadni a leegyszerűsítő, manipulatív magyarázatokat. Kényelmes és értelmi képességeinket a legkevésbé sem megerőltető dolog elfogadni a populista, szuverenista tőmondatokból álló magyarázatokat a világ valamennyi problémájára. S ha mindehhez hozzátesszük azt, hogy a nyugati sajtó, valamint olyan könyvek mint például Catherine Belton: Putyin emberei, hitelt érdemlően tudták feltárni, hogy Oroszország valóságos propagandahadsereget hozott létre annak érdekében, hogy destabilizálja az EU-t. Ez a trollhadsereg – amelyik sokáig a Wagner-csoport keretében működött – a legkiválóbb kommunikációs szakemberek útmutatásai alapján dolgozik immár több mint egy évtizede és propagandájuk eredménye a szélsőséges pártok támogatottságának növekedésében mérhető.
A kilencvenes években még a liberalizmust tekintették amolyan politikai világvallásnak és nagyon nem illett szembemenni ezzel az áramlattal (csak emlékeztetőül jegyzem meg, hogy akkortájt még a Fidesz is a Liberális Internacionálé tagja volt, Orbán Viktor pedig ennek a szervezetnek volt az alelnöke). Fukuyama megírta nagy hatású könyvét, a Történelem végét, amelyben megjövendölte, hogy a liberális demokrácia után már nem következik semmi. Mindössze harminc év alatt azonban mintha minden teljesen megváltozott volna. Comme il faut lett a populizmus, a szuverenizmus és szitokszóvá vált a liberalizmus, s ha Winkler Gyulát hallgatjuk, akkor megtapasztalhatjuk, hogy ez az RMDSZ hivatalos ideológiája, ha úgy tetszik jövőképe és egyben Románia következő ötéves tervének alapelve is.
Az egykori maszol.ro volt kiváló jegyzetírója Krebsz János tíz évvel ezelőtt a következőket írta egyik jegyzetében, ami ma – ha lehet – még aktuálisabb, mint akkor: „Minden azon múlik, melyik oldalon vagyunk. Ha a jón, akkor nincs mitől félnünk. Azok győznek folyvást, akiknek kétségbe vonhatatlan a magyarsága, akik a kisebbségieket megajándékozták a szavazásos beleszólás jogával, meg nagyon fáj nekik Trianon. Ismét nagy a magyar, és ebben a jó érzésben egyek lehetünk. A győzelem után eljönnek az építkező hétköznapok. (…) A jó oldalon lenni biztonságos, kellemes, megnyugtató érzés.”