Az élet több a csónaknál, amelyben evezünk. Több, mint az ember, aki vagyunk. Összetartozás. Saját magunk darabkái valaki másban. Emlékek és falak és szekrények és fakkok és evőeszközös fiókok. Ahol mindenki tudja, minek hol a helye. Egy egész életnyi alkalmazkodás a tökéletes szervezettség reményében, áramvonalassá vált környezet két személyre szabva. Közös élet a megszokásokból – írja Fredrik Backman, amerikai író, blogger.
Ez és az, hogy a közös élet lehet nagyszerű, jutott eszembe vasárnap a brassói Szent Imre Házban a Házasság Hete nyitórendezvényén. Minden ellenkező híresztelés ellenére lehet. Annak ellenére is, hogy manapság a szerelmet is valami borzasztó tudatmódosító szernek nevezik azok, akik a profit érdekében minden pozitív érzést kiölnének az emberből.
Mint az a pszichológus, aki tudományos bizonyítékot keresett arra a feltételezésre, hogy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt. „A szerelem agyműködési szempontból is függőségnek tekinthető. A káros szenvedélyek – az alkohol, az opiátok, a kokain, az amfetamin-származékok, a kannabisz és a dohányzás csakúgy, mint a játék- és szexfüggőség – ugyanolyan biokémiai jutalom-mechanizmusokat indítanak el, mint a szerelem” – írja Bálint-napi esszéjében Helen Fisher.
Hatására más színben látjuk a világot, mindennapi gondolkozásunk kényszeressé válik. Fixációk alakulnak ki bennünk, realitásérzékelésünk eltorzul, és hangulatunk hullámzóvá válik. Fisher szerint szerencsére csak egy ideig tart az addikció: az intenzív, romantikus szerelem ugyanis a párválasztási és szaporodási ciklushoz kötött, így néhány hónapig, legfeljebb néhány évig tart.
Hasonlóan vélekednek, akik nem a szerelmet, hanem a családot tartják idejétmúlt társadalmi alapsejtnek. Csodálkoznak, hogy sokan mégis visszatérnek a család nyújtotta biztonságba. Szinte minden nyugati társadalomban jelentősen átalakult a házasság intézménye. Az Egyesült Államokban 1950-ben még 80 százalék volt a házasságban élők aránya, 2020-ra viszont már 50 százalékra esett vissza. A 34 évnél fiatalabb felnőtteknek ma már csak harmada él házasságban. Egyre nő a gyereküket egyedül nevelő szülők és a formális házasság nélkül együtt élők aránya is. A válások száma is szüntelenül emelkedik. „Miért lett mégis hirtelen mindenki házasságpárti?” – kérdezi megrettenve Rebecca Traister a New York magazinban.
Traister csodákozik, hogy a jobboldaliak nemcsak a hagyományos értékekre hivatkoznak a házasság védelmében, hanem kutatásokra is hivatkozva azt is hozzáteszik, hogy a családban élők boldogabbak és tehetősebbek, mint a szinglik, a gyerekeik pedig jobban teljesítenek az iskolában. Sőt, ez az érvelés a szociálisan érzékeny liberálisok körében is népszerű. Sam Peltzman közgazdász friss kutatása szerint a házasság sokkal jobb mutatója az elégedettségnek, mint a vagyoni helyzet, az iskolázottság vagy bármilyen egyéb mutató. Más kutatások egyenesen azt állítják, hogy a család az elszegényedés legjobb ellenszere.
Mégsem a házasság intézményét kellene ráerőltetni az emberekre – véli Traister –, hanem elő kellene segíteni mindenki jólétét. Ez a merkantilis, profitra hajazó szemlélet azonban nem válaszolja meg, hogy hogyan lehetne pótolni a házasságból eredő boldogságot.
Ez a hibája, gondoltam, a házasságot észérvekkel aláaknázni akaró támadásoknak. Mert mint Meg Mason ausztrál írónő mondja: „Egyetlen házasságnak sincs értelme. Főképp nem a külvilág számára. Egy házasság önálló univerzum.”