Amikor a békében cseperedő fiúgyermek ólomkatonákkal játszik, s képzeletében meghódítja a padlásra vezető lépcsőt, az ebédlőasztalt vagy a konyha padlóját, még semmit sem tud arról, milyen az igazi háború. Ellentétben a földgolyó más táján békétlenségben cseperedő gyermekkel, aki másfajta ólmok valóságával szembesül saját háza küszöbén, vagyis a háborúval. A két gyermek világa között nincs átjárás, az egyik csak képzeletében tudja felidézni a másiknak a bombarepeszek által megsemmisített gyermekkorát, míg ez utóbbi csak vágyaiban ringathatja bele magát a béke képzeletvilágába.
És felnőttként is csak virtuális képünk van a háborúról, ha azt a hírekből, televízióból, kommentárokból véljük megismerni, a borzalmakról tévéképernyőn nyilatkozók mintha nem is valóságos személyek lennének, oly távol vannak tőlünk. Mintha a háború, a kéretlen halál csak „másokkal” fordulhatna elő. Ez az eltávolító érzés csak erősödik bennünk, amikor az adott pillanatban a „valahol máshol” zajló háborúról amolyan „napi témaként” olvasunk, hallunk, beszélünk. Amikor a nagy összefüggéseket, háttérokokat boncolgatjuk, és történelmi tanulmányainkból idézzük fel az egykori hétéves, tizenöt éves, harmincéves, százéves háborút, a keresztes háborúkat, a spanyol és osztrák örökösödési háborúkat, a napóleoni, a balkáni, az arab-izraeli háborúkat, a koreai háborút, az első és második világháborút. Ezek már becsomagolt, kész történetek.
Hallottunk sokat a „háború művészetéről”, a XVII. századi hadvezér, Montecuccoli híressé vált mondatáról, miszerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. És arról is olvasunk sokat, hogy a háború nemcsak viszi, hanem sokak számára hozza is a pénzt. Gondoljunk csak Bertold Brecht drámájának főszereplőjére, a Kurázsi mamára, aki szekerével az állandó háborúk hadmozdulatait követte, és mindig busás haszonnal adott túl a portékáján, így a háború volt az életeleme, semmitől se félt jobban, mint hogy egyszer béke lesz. De ő csak irodalmi alak, viszont nagyon is valóságosak azok a befektetők, akiken például most, hogy kitört az izraeli-palesztin háború, először zsigeri pánikreakció lett úrrá, majd állampapírba, nemesfémekbe vagy hadi részvényekbe menekültek. Vagy azokra, akik politikai hasznot húzhatnak a fegyverropogás keltette bizonytalanságból.
És távolt tart minket a valódi hadszíntértől a megannyi biztonságpolitikai elemzés, ami inkább amolyan szellemi kihívás, szakmai vita, semmint valódi átélés. Remek eszmefuttatásokat hallunk arról, hogy milyen különbségek vannak az orosz és az ukrán haderő között, tájékoztatást kapunk a nemzetközi környezetben kialakult összefüggésekről, vagy arról, hogy az Izraelt ért támadás után a Nyugat talán kevesebb figyelmet szentel majd Ukrajnának.
A kor fejlett tömegtájékoztatási technikája miatt soha nem volt ilyen közel hozzánk egy háború, de virtualitása miatt soha nem is volt olyan távol, mint ma. Ezeknek a kanapén észlelt ingereknek a tengerében csak nyomokban látjuk a háború valódi, hús-vér valóságát. Pedig egy hatalmas ágyúdörejnek más a hangja ott a helyszínen, mint a tévében, mint ahogyan másmilyenek az áldozatok sós könnyei is ott helyben, mint a sótlan képernyőn. És innen, kívülről nézve másképpen ítéljük meg a megtámadott nép igazságát is: könnyű innen messziről mások bőrére buzdítani békére vagy harcra, netán „békeharcra”.
De van néhány olyan alapvetés, amelyet nem lehet így vagy úgy magyarázni még innen a béke kanapéjáról sem. Ha valami háború, az háború, nehéz különleges hadműveletté zsugorítani a politikai szóhasználatban. Vagy – az izraeli eseményekre utalva – ha valami terrorcselekmény, az terrorcselekmény, nem pedig az agresszor holmi szent háborúja. Mert a terror az nem katonai művelet, azt békés civilek ellen hajtják végre, hiszen éppen az a célja, hogy félelmet keltsen. Emlékszem a hetvenes évek németországi és olaszországi terrorista mozgalmaira, melynek tagjai előszeretettel nevezték „háborúnak” azt, amikor utasszállító vonatokat robbantottak. Azt mondták: ebben az úgynevezett háborúban a civilek is háborús felek. Olaszországban az az időszak „ólomévek” néven vonult be a köztudatba.
A háború és a terrorcselekmény tehát két különböző dolog, akár a nadrág és a körtepálinka. Egy háború lehet igazságos vagy igazságtalan, a terror viszont csak a bűn egyik szinonímája lehet. Ilyen értelemben a fegyverekből kilőtt ólomgolyóknak is van erkölcsi vetülete. A legnagyobb baj, hogy mindez megöli az egyetlen dolgot, amelyet még érdemes lenne megőrizni ezen a világon: a játékot, az ólomkatonák gyermeki ártatlanságát.