Két nap múlva, június 10-én lesz apai nagyszüleim házasságkötésének száz éves évfordulója. Az akkor harminchárom éves diószegi szőlőoltvány-kereskedő, Székely Gábor feleségül vette a nála tíz évvel fiatalabb eisenaui (ma: Prisaca Dorna) Lerch Mária Micheline-t (akit az idősebb diószegiek ma is Micike néniként emlegetnek). A polgári esküvő – valószínűleg a lagzi is – Drăgăşaniban volt. Hogy miként került egy partiumi magyar fiú és egy bukovinai német lány egy majdnem színromán városba házasságot kötni, annak külön története van.

Nagymamám családja a Szepességből került Bukovinába, azt követően, hogy a terület 1775-ben az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá került. Dédnagyapám – Mathias Lerch – ácsmester volt és az akkor épülő vasútnál volt rá szükség. Dédnagyanyám, (szül. Stark Rozália) tíz gyereket szült, közülük heten fel is nőttek. Mathias Lerch korai halála miatt a gyerekeknek hamar munkába kellett állniuk. Így került nagymamám legidősebb testvére – Gusztáv – Drăgăşaniba, ahol feleségül vette egy szálloda-tulajdonos lányát, majd lassan átvette az üzlet vezetését. Nagymamám nyaranta odaköltözött és segített neki: kasszásnő volt a szálloda vendéglőjében. A homoki borok minőségének javításán fáradozó Székely Gábor rendszeresen eljárt Drăgăşaniba, és az ottani nemes szőlők diószegi meghonosításával kísérletezett. Üzleti útjain mindig abban a szállodában vett ki szobát, ahol nagymamám kasszásnő volt. Az eiseanaui lánynak megtetszett a „kackiás bajuszú fiatalember”, aki sohasem rendelt alkoholt, mindig tejeskávét ivott a vacsorája mellé és kitűnően beszélt németül. A két fiatal hamar egymásba szeretett, ám a házasságkötés nem volt ilyen egyszerű. Nagymamám családja nehezen fogadta el, hogy Mici egy magyarhoz menjen feleségül, ráadásul elköltözzék az ország másik végébe. A fiatalok már cselhez akartak folyamodni és meghamisították a leendő ara születési bizonyítványát, hogy ne legyen szükség szülői belegyezésre a frigyhez. Végül azonban erre nem volt szükség, a család elfogadta a szerelmesek döntését, sőt nagyon megkedvelték azt a „kimondhatatlan nevű” Székely Gábort. Apám gyerekkorában rendszeresen nyaralt Drăgăşaniban és Eisenauban és a német rokonok is szívesen jöttek Diószegre.

S mikor már úgy tűnt, hogy minden rendeződött a két család között, akkor kitört a második világháború. A front közeledtével Eisenau teljes német lakossága elmenekült Németországba. Ez szervezetten történt, ugyanis a falut a németek építették, azért, hogy a vasútépítő munkásokat ne kelljen Dornavátráról utaztatni a munkálatok helyszínére. Egy államközi megállapodás értelmében a román állam ezt elismerte és kárpótlást fizetett Németországnak, illetve segített megszervezni a lakosok elszállítását. A pénzből Németországban lakásokat kaptak az eisenauiak és segítettek nekik elhelyezkedni. Nagymamám hat testvére, valamint az akkor még élő dédnagymamám is a kitelepülők között volt. Útközben megálltak Diószegen és felajánlották Székelyéknek is az emigrációt. Nagymamám azonban nem akarta otthagyni Diószeget, amelyet már hazájának érzett. Pedig ha tudta volna, hogy a takaros vagyont nemsokára elveszik tőlük, nagyapámat kuláklistára teszik, meghurcolják, apámat pedig eltanácsolják az ügyvédi pályáról, akkor talán másképp döntött volna.

A centenárium kapcsán az is eszembe jutott, hogy mennyire tipikusan erdélyi sors volt az övéké. Két impériumváltást éltek meg, annak minden társadalmi, érzelmi, anyagi megrázkódtatásaival együtt. Megtapasztalták a nemzetiségi gyűlöletet és az etnikumokon átívelő emberi szolidaritást is. A magyar fiú és a német lány azonban életük végéig hűek maradtak egymáshoz és én azt hiszem, hogy időnként még boldogok is voltak.