Március 5-én lesz hetven éve annak, hogy meghalt Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, közismertebb nevén: Sztálin. A grúz származású egykori diktátor neve ma egyet jelent a történelem legsötétebb, legembertelenebb diktatúrájával. Sztálin ugyanakkor nemcsak milliók haláláért és megkínzásáért felelős, hanem azért is, hogy egy olyan politikai rendszert épített ki, amely a terrorra épül, a félelem, a lelkek eltorzítása az élet velejárójává vált.
Sztálin kétségtelenül tömeggyilkos, ám korántsem volt buta ember. Nagyon is értett ahhoz, hogy miként manipulálja a tömegeket, hogyan szabaduljon meg politikai ellenfeleitől és a párton belüli lehetséges vetélytársaitól. A sztálinizmus ugyanis nemcsak a hatalom és az erőforrások központosítását, a társadalom ellenőrzés alatt tartását, az ideológiai elvű tisztogatásokat jelenti, hanem azokat a kommunikációs paneleket is, amelyekkel mindezt el lehet fogadtatni a társadalom többségével.
Hetven évvel Sztálin halála után ma Oroszországban egy olyan rendszer jött létre, amely ugyan nem ismeri el kapcsolódását a sztálinizmushoz, valójában annak eszköztárát használja és ugyanúgy expanzív, imperialista politikát folytat, csak ezúttal nem a munkásosztály világméretű győzelme, hanem az orosz nép vélt történelmi jussa, illetve az Iván Iljin-féle Eurázsia projekt nevében. Ebben a rendszerben Lenin helye csak a mauzóleumban van, míg Sztálin láthatatlanul a mindennapi élet része. A politikai kommentátorok körében általánosan elfogadott, hogy a Putyin-rezsim nem határozta meg a Sztálinhoz való hozzáállását, és nem népszerűsíti ezt a témát, mert veszélyesnek tartja. Ez azonban nem így van. A Putyin-rezsim nagyon is egyértelműen viszonyul Sztálinhoz és a sztálinizmushoz. Először is azért, mert ez ugyanis már a rezsim eredetéhez kapcsolódik. Az FSZB – mint a KGB és a Cseka örököse – egyszerűen nem állhat szemben a sztálinizmussal mint eszmével és gyakorlattal; Sztálin az ő pártfogójuk volt, aki meghatározta a sorsukat és a történelmüket. Másodszor, a rezsim szempontjából Sztálin a Nagy Honvédő Háború szimbóluma; ehhez a szent témához senki sem nyúlhat. Ebben a logikában Sztálin győztesen került ki ebből a háborúból, tehát nem lehet bűnöző. De ez a háború, amelyben Sztálint kimosdatják már valójában a Putyin-rezsim mitikussá nemesített előképe. Ahogyan Sztálin a putyini történelemszemléletben felmentést kaphat a tömeggyilkosságokért, a katyini erdőért, a gulágokért, ugyanúgy Putyinnak is felmentés jár Ana Politkovszkájá, Borisz Nyemcov, meggyilkolásáért, immár 22 orosz milliomos legalábbis gyanús haláláért, a Navalnij és Szkripál elleni gyilkossági kísérletekért, a kényszersorozott, kiképzetlen orosz férfiak szinte biztos halálba küldéséért az ukrajnai frontra. A sztálinista narratíva szerint ugyanis Putyin – csakúgy mint elődje – szent háborút folytat a züllött Nyugat és annak fegyveres szárnya, a NATO ellen, amelyik Oroszországot létében fenyegetné.
S ugyanúgy, ahogyan a sztálini Szovjetuniónak megvoltak a külföldi ügynökei, akik megpróbálták Európában és Ázsiában kirobbantani a szocialista forradalmakat, ugyanúgy Vlagyimir Putyinnak is megvannak a maga propagandistái, trolljai, akik megpróbálják aláásni az Ukrajna melletti nemzetközi szolidaritást. Az Eurobarométer minap közzétett felmérése szerint a romániaiak egynegyede ellenzi Ukrajna humanitárius támogatását, s ez az arány a legmagasabb az Európai Unió tagországai között. S aki ennél részletesebb elemzésre kíváncsi, azok számára eligazítást adhat a Politikai és Közigazgatási Tudományok Nemzeti Főiskolája (SNSPA) keretében működő Polgári Részvétel és Demokrácia Központ (Center for Civic Participation and Democracy – CPD) tavaly decemberi felmérése, amely szerint hazánkban a magyarok és az AUR szavazói tekinthetők a leginkább oroszbarátnak. A jelenség aligha független az Orbán-kormánynak az EU-ban külön-utas Putyin-párti politikájától, amely átsugárzik Erdélybe is.
Hetven évvel Sztálin halála után költői a kérdés, hogy mikor fog tudatosulni a „békepártiakban”, hogy valójában a sztálinizmus szekerét tolják?