Ma délután és este két negyeddöntős mérkőzéssel folytatódik a labdarúgó világbajnokság. Megtudjuk majd, hogy a brazil csodacsatárok miként képesek áttörni a horvát védelem falát vagy éppenséggel azt, hogy a teljesen kétféle stílusban játszó holland és argentin válogatottak közül kit koronáz majd meg a babér. Annyi bizonyos azonban, hogy az eltelt két szabadnap jó alkalmat nyújtott bárkinek arra, hogy visszatekintsen: melyik volt számára a legszebb gól, a legremekebb csel, a legemlékezetesebb védés és a legrokonszenvesebb szurkolói megnyilvánulás, hogyan vélekedik a videóbiráskodásról, vagy éppenséggel hogyan fogadta azt az úttörő intézkedést,  miszerint először a foci vb-ék történelmében női középbiró vezetett egy mérkőzést és bizony nem is rosszul,  a marcona focisták mintha  jobban visszafogták volna magukat, még akkor is, amikor nem éppen úgy fújt, ahogyan nekik tetszett.

És szeretném megosztani a hallgatókkal a saját, maradandó élményeimet is. Én minden bizonnyal azt a néhány képet őrzöm még sokáig emlékezetemben, amikor a japán és horvát, majd a spanyol és marokkói kapus egymást átölelve, egymásra mosolyogva sétáltak a tizenegyes rúgásokra kijelölt kapu felé, és mind a ketten sok szerencsét kivántak egymásnak. Ebben a néhány méteres közös sétában, a kézfogásban, az egymásra mosolygásban benne volt a sport igazi szelleme, amely túl nő a politikán, a gazdasági megfontolásokon és bármi máson, ami nem illik a labdarúgó pályákra. Igen, itt látszott a legjobban az, hogy a foci mégiscsak azoké emberekké, akik közös szenvedélyüknek élnek, akik nem tekintik ellenségnek, hanem csupán méltó ellenfélnek a másikat, akik közösen játszanak, ha már annyi esztendőn keresztül ugyanaz a labda vonta a bűvkörükbe, és akik tudják, hogy nem dől össze a világ, ha éppen mögöttük zörren meg a háló.

És a foci VB mostanig eltelt napjaiban eszembe jutott még valami. Hogy mi, akik nem a romániai rendszerváltás után születtünk, de 1989 előtt is szerettük a sportot, hogyan  vándoroltunk az ország keleti feléből a nyugatiba, vagy az alacsonyabban fekvő kárpátközi medencékből a hegycsúcsokra, hogy lássunk valamit. Tudom, aki nem élte át azokat az éveket, amikor a román televízió semmiféle olyan európai vagy világjátékokat nem közvetített, amelyekért jogdíjat kellett fizetni, aki manapság több tucatnyi, vagy több mint száz csatorna nézőjeként otthon ül a fotelben, netán valahol a táblagépén vagy a mobiltelefonján követi a meccseket, az el sem tudja képzelni, hogy mit jelentett azokban az években ez a közösségi érzés. Amikor barátok pótolták össze a fejadagokra kapott benzint, amikor megtervezték, hogy kinek az autója mehet a páros vagy páratlan hétvégeken, amikor cipelni kellett a sporttévéket, az akkumulátorokat, az antennákat olyan kiemelkedésekre, ahol bolgár vagy szovjet tévéadások hullámai, akár környező hegyekről is visszaverődve, mutattak valamiféle bolhás képet. És ilyenkor, valamennyien, mégis úgy éreztük, hogy győztünk, hogy bárhogy is tiltják, bárhogyan akarnak elszigetelni, de mégiscsak részei vagyunk a világnak.

Nos, én ezt az emléket nem tudom és nem is akarom elfelejteni. Amikor néhány napra, néhány hétvégére, kisebb-nagyobb közösségekké kovácsolódtunk, anélkül hogy valaki mondta volna, anélkül, hogy valaki erre buzdított volna, mert rájöttünk önmagunktól, bármiféle tiltás ellenére, hogy mi a teendő.

Önmagunktól. Igen, ez itt a kulcsszó és ezt nem kellenne felednünk manapság sem, amikor bármiféle teljesítmény nélkül jónéhányan igyekeznek megmutatni, hogy merre az arra, amikor előadják a természetest, a magától értődőt, mint saját szüleményeiket, és azt várják, hogy jó arcot is vágjunk hozzá.

Dehát ez már nem a foci. Úgyhogy még jónéhány napig maradjunk a labdánál.