Manapság, amikor megunva az őszi borongást, s hallva, hogy egyre többen azon keseregnek, hogy nem látszik a vénasszonyok nyara, nekem hiányzik az elmaradt uborkaszezon is.
Az a nyár derekára eső böjtnyi idő, amikor az újságok véleményrovatait nem a politikusok népesítik be, nem a badarságaikat pecézi ki a jegyzetíró, nem a hazugságaikat leplezi le, hanem arról ír, amiről valójában mindig is szeretne: közösségről, családról, irodalomról, művészetről, hogy jelezze olvasóinak: ez az a szellemi, lelki táplálék, amellyel él az ember. És bátran élhet az irónia eszközével is, mert komolyabb dolgok is vannak, mint a politika.
Ezért futottam el a honi valóság elől Szklabonyára, a felvidéki kistelepülésre, ahol a két választás abszurditásának megörökítője született, s ahol az anyakönyv tanúsága szerint még Mikszáth Kálmán néven vezették be ebbe, a csak az ő hegyes és szúrós tollára való világba.
Azokat a passzusokat olvastam újra életművéből, amelyeket azokról írt, akiket szeretett: a nőkről, a művészekről, a családról és a székelyekről.
Mennyire időszerű ma a figyelmeztetése: „Mert úgy vegyétek a rokonság, az összfamília erejét, mint egy századokkal dacoló épületet, melynek vannak falai, bástyái, tornyai, de vannak repedései és gyenge helyei, ahonnan az eső becsorog a fedél alá. Ezt az épületet folyton erősíteni kell, ahol gyengének mutatkozik, betömni, megszilárdítani, vaspánttal ellátni.”
A szklabonyai emlékház csendjében a világ állapotán elmerengve, a nagy palóc szavai jutnak ismét eszembe: „Beteg a társadalom és nem is fog fölgyógyulni egykönnyen. Csalás, hazugság, kétszínűség, hitszegés, elvtagadás vannak napirenden. És nem tudjuk megfejteni, a politika volt-e oly erkölcstelen s fekélyesítette el a társadalmat vagy megfordítva.”
Az az érzésem, hogy gunyoros politikusok néznek le; és nem ránk, hanem minket, miközben számon kérik a sajtó megmaradt iróniáját. Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy ő nem felülről, kívülről ítélt, az (érték)vesztésben érintett maga is. Keserű humora nem csata-, hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha ő mást mond, illetve mást, ha ő egyvalamit, közösségi cselekvéssé válik.
Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fő képviselője állapította meg, hogy az irónia vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben.
Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelőző kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás előfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az iróniát büntessük, irtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivő folyamatát bármikor is megszakítsuk.
Bizarr és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyolt vezetőké, hogy Mikszáth és Caragiale szájából egykor kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. Kényszeredetten nevetünk a tisztára piszkos ügyei(n)ken.