Minap Kassán jártam. Rég készültem felkeresni a felvidéki nagyvárost, ugyanis olvasmányélményeim felcsigázták kíváncsiságomat. Egyrészt a családi legendáriumból ismert, emlékiratban megörökített történetek feleségem dédapja ifjúkoráról, másrészt szerkesztőként szerzett élményem: pár évvel ezelőtt ért a szerencse, hogy könyvvé szerkeszthettem Balassa Zoltán kéziratát, Kassát bemutató útikönyvét. Lenyűgöző volt számomra a városnak a lejegyzésekben megörökített hangulata, úgy képzeltem, hogy – legalábbis a belváros – elragadó történelmi hangulatot áraszt. És nem csalódtam. Még akkor sem, amikor nagyon kopottnak, lelakottnak tűntek az első meglátott épületsorok, utcát. A belvároshoz közeledve már felismerni véltem az útikönyvből megismert épületeket, úgy éreztem mintha jól ismert helyre érkeztem volna.
Aztán – mit ad Isten? – vendéglátóink, a Figuratif Galériát működtető MaJel Rovás Központ igazgatója és festőművész férje a város bemutatására a levélváltásainkból ismert Balassa Zoltán helytörténészt kérték fel, így aztán élőben is hallhattam – bővebben és színesebben ecsetelve – mindazt, amit az útikönyv szerkesztése közben magamba szívtam, agyamba véstem, és nagy élvezettel idéztem fel.
Pár tízméterre voltunk a Szent Erzsébet-székesegyháztól, Kassa legimpozánsabb épületétől, így utunk is arrafelé vezetett, de kalauzunknak minden házról, annak régi lakóiról volt egy-két szava, története, anekdotája, s közben felhívta a figyelmünket építészeti, díszítési értékeire. Elhaladtunk Jakoby Gyula festőművész remekbeszabott szobra – Bartusz György alkotása – mellett, végül meglátogathattuk a közép-kelet-európai térség egyik legimpozánsabb gótikus templomát, a dómot. Megcsodáltuk oltárait – köztük a Szent Erzsébet-szárnyasoltárt és a teljes egészében vasból készült mellékoltárt – és természetesen leróttuk kegyeletünket a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc sírjánál is. Számomra a történelem gúnyos fintora az a tény, hogy az 1735 áprilisában elhunyt bujdosó fejedelmet – akinek éltében nem adatott meg a hazatérés – 1906-ban hazavitték, hogy honi földben nyugodjon, a kassai dóm altemplomában helyezték nyugalomra, de 1918-ban a város az újonnan alakul Szlovákia részévé vált.
S ha már ennél a történelmi fordulópontnál tartunk, hadd idézzem fel a kassai nemzeti színházról Balassa Zoltán által mesélt történetet is, miszerint az impériumváltáskor nagy politikai összejövetelt hívtak össze Thália templomába, de nem találtak zenekart, aki eljátssza az új államszövetség tagállamainak, Csehország és Szlovákia himnuszát. Végül egy vendéglői cigánybandát fogadtak fel, hogy fül után húzza el a két himnuszt a beszédek elhangzása után felcsattanó tapsot követően. Azonban olyan lelkesítő beszédek töltötték be a termet, hogy a feltüzelt közönség minduntalan tapsolni kezdett, s a derék muzsikusok megannyiszor rázendítettek a megrendelt dallamokra. A feljegyzések szerint azonban az ő előadásukban a cseh himnusz andalító hallgatónak tűnt, a szlovák himnusz pedig ropogós csárdásként pattogott. A muzsikusok a színpadról a rendőrségi fogdába kerültek, szabotázsért.
Másik, első hallásra humorosnak tűnő, de annál tragikusabb történetet is mesélt idegenvezetőnk: a környéken a magyar lakodalmakban szokás volt éjfélkor elénekelni a magyar himnuszt. Az impériumváltás után ezt nem vették jó néven a hatóságok, a danolászókat két-három napra fogdába zárták. Így a férfiak legtöbbször úgy mentek lakodalomba, hogy vittek magukkal váltóinget, borotvát, felkészülve minden eshetőségre. A második világháború után a lakodalmas repertoárban a magyar himnusz helyét átvette a székely himnusz, ezzel a hatóságok már nem tudtak mit kezdeni, így a váltóinges-borotvás lakodalmazás is kiment a divatból.
Számtalan Erdélyhez kötődő helyet fedezhettem fel Kassán, így már nem csupán az olvasmányélmények, hanem az ott megélt tapasztalások is arra sarkallnak, hogy mielőbb visszatérjek Kassára. Akkor már valóban ismert hely lesz számomra.