Az élethez való jog a legalapvetőbb és legegyetemesebb emberi jog. De ez a jog, úgy tűnik, arra is kiválóan alkalmas, hogy egyenruhába öltöztetett embertársaink tömegeinek legyilkolására vonatkozó „emberi jogot”, sőt kötelezettséget alátámassza.
Ha meggyilkolnak sem tudom megérteni, hogy mi az a fennkölt eszme, mely megakadályozza az oroszokat abban, hogy belássák Ukrajna területi egysége, még ha nem is valamiféle természeti képződmény, a határok sérthetetlenségének szintén nem természetes, de nemzetközi szerződések által szentesített elvét tiszteletben kell tartaniuk. Ahogyan azt sem, mely az ukránokat megakadályozza abban, hogy a területükön élő jóval több mint tízmillió orosz (azaz minden harmadik-negyedik ukrán állampolgár) jogegyenlőséghez és belső önrendelkezéshez való jogát (beleértve az orosz többséggel együttélő ukrán kisebbségekét is) elismerje.
Azt sem vagyok képes megérteni, hogy mi jogosíthatja fel az oroszokat arra, hogy rommá lőjenek egy fél országot – az orosz kisebbség bármily indokolt védelme és a valóban létező ukrán fasiszták megsemmisítése érdekében – miközben az ukrán harctereken halomra pusztuló orosz katonák aránytalanul nagy részét az oroszországi kisebbségek által lakott területekről küldik a frontokra.
Pusztuljon a férgese…!
A legmélyebb probléma azonban az az, hogy minderről a nyugati sajtóban alig vagy egyáltalán nem hallani. Pedig a háború előtt a nyugati lapok (főként a németek) még bőségesen cikkeztek az ukrán fasizmusról. Nem a nálunk, sőt Európa-szerte divatos nemzetállami nacionalizmusról van szó, mely a többségi demokrácia nevében a kisebbségek jogait évszázadok óta lábbal tiporja (többségüket fel is számolta), s ma is oké, hanem a valóban gyilkos fasizmusról, mely nem asszimilálni akar, hanem a legrövidebb utat választja, egyszerűen kiirtana minden kisebbségit.
A szélsőjobboldali Stephan Banderáról, aki galíciai születésű lévén (a korábbi osztrák-magyar terület az első világháborút követően Lengyelország részévé vált) részt vett a lengyel belügyminiszter meggyilkolásának előkészítésében, halálra ítélték, kegyelemben részesült, majd a Szovjetunió lerohanását követően együttműködött a nácikkal a lengyelellenes népírtásban és tevékeny részese volt az ukrán holocaustnak is. Banderáról bizonyára nem is hallott az olvasó. Azt sem nagyon szellőztette a sajtó, hogy 1941-ben a nácik támogatásában reménykedve az ukrán szélsőséges nacionalisták vezéreként kikiáltotta Ukrajna függetlenségét. Igaz, a németek ezt az akciót „politikai” megfontolásokból elutasították, sőt Banderát egy időre házi őrizetbe is helyezték. A háború után (mivel a fasiszta szövetségesekkel való elégedetlenkedése miatt egy ideig – némileg kedvezményezett rabként – a sachsenhaseni német koncentrációs táborban is megfordult) immár német állampolgárként az NSZK-béli szovjetellenes mozgalom egyik vezérévé avanzsáljon, hogy aztán mint az angol titkosszolgálat munkatársát, a KGB gyilkolja meg. Neve az ukrajnai nacionalizmus fokozatos erősödésének jeleként csupán akkor került a rövid időre a nemzetközi nyilvánosság érdeklődésének középpontjába, amikor az ukrán nemzetgyűlés 2010-ben Ukrajna Nemzeti Hősévé nyilvánította. Poszt mortem. Az Európai Unió, Oroszország, Lengyelország, és a zsidó szervezetek tiltakozásának hatása alatt a kitüntetést rövidesen visszavonták, hogy aztán 2019-ben a mind nacionalistábbá, sőt a nácikkal szemben mind toleránsabbá váló parlament ismét visszahelyezze „jogaiba”.
A mai háborút megelőzően Ukrajnában már zavartalanul működhettek nyíltan náci szerveződések is. Az újabban Ukrajna hős védelmezőiként emlegetett Azov-gárda a kisebbségeket nyíltan fenyegető fáklyás felvonulásokon tűntetett Kijevtől Ungvárig és Beregszászig. Akkor még a New York Times és a Figaro is csóválta a fejét. Okkal. A sajtófotókon jól láthatóak voltak a hitleri kartartással előrenyújtott fáklyák és a hordozók karjaira tetovált náci jelvények, nem csak a sajátosan ukránok, a horogkeresztek is.
Az Azov-gárdát végül a Zelenszkij-féle hatalom az Ukrán Honvédő Hadseregbe integrálta, s az ukrán népesség szemében maguk is Ukrajna hőseivé váltak, akik az Azow-Stahl atom-bunkereibe húzódva halálukig védelmezik az ukrán „szabadságot”. Zelenszkíj több rendben kijelentette, hogy ha az oroszok egyetlen egyet is meggyilkolnak közülük, szó sem lehet többé orosz-ukrán béketárgyalásokról.
Ukrajna orosz lerohanása még ezeknek a tényeknek az ismeretében is a nemzetközi jog megbocsáthatatlan megsértése. Még akkor is, ha a civil lakosság ellen elkövetett tömeggyilkosságok tárgyilagos kivizsgálása még várat magára.
A rettenetes az, hogy csak az orosz bűnökről esik szó, az ukránokról immár hallgat a fáma. Az természetesen érthető, hogy a nemzetközi közvélemény a megtámadottakkal, azaz az ukránokkal rokonszenvez, az már kevésbé, hogy az úgynevezett orosz szeparatisták ellen vívott ukrán háború hőseit korábban korántsem övezte efféle rokonszenv.
Amerika, mely a nyugati rokonszenvek a megszervezésében vezető szerepet játszik, az egyetlen olyan hatalom, mely hatékonyan hozzájárulhatna a béke kiharcolásához. Nem teszi. S aki ezt kimeri mondani előbb-utóbb kiközösítik. Az a nyugati sajtócenzúra, melyről Eva Herman, a német BRD televízió egykori hírszerkesztője a Kopp kiadónál megjelent „Média-kartell. Hogyan csapnak be bennünket napról-napra” című 2012-ben megjelent könyvében számtalan példával illusztrál, már nem is nagyon leplezi önmagát.
Nálunk még valóban sajtószabadság van. Vajon meddig?