A balliberális közvélemény mélyen meg van győződve arról, hogy az ukrajnai válságnak az égvilágon semmi köze a kisebbségi kérdéshez. Lengyelországi beszédeiben Biden is arról szónokolt, hogy Ukrajnában a diktatúra és a demokrácia vívja élet-halálharcát.  S Putyin a birodalmi eszmék őrültje csupán.

„Megnyugtató” álláspont…De minket, kisebbségieket nem nyugtathat meg. Mert ha az oroszok győznek, ők lépnek egy lépéssel közelebb az egységes, egynyelvű és egykultúrájú nemzeti állam „eszményének” megvalósításához. (Ami egyébként – ezt mindig ki szoktam emelni – nem azonos az állampolgárok közösségi jogait garantálni képes nemzetállammal). Ha az ukránok győznek, ők teszik ugyanazt. Egyikük sem válik demokratikusabbá. Sőt, a legantidemokratikusabb módszerekkel fogja felszámolni kisebbségeit. Európa pedig sunyít. Sehol egy szó nem esik a nyelvi-kulturális kisebbségekről. Minden más kisebbségről igen, sőt néha egészen intoleráns felhajtások közepette…

Szubszidiaritás nélkül nincs kisebbségi egyenjogúság. Rettenetes, hogy ez a szó a jogállamiság jelszavát harsogó Európai Parlamentben gyakorlatilag már ismeretlen. Pedig az Unió létrehívásakor a legfontosabbak közé tartozott. A lényege egyetlen mondatban megfogalmazható: a problémákat ott kell megoldani, ahol felmerülnek. A családi ellentéteket a családban, a település gondjait a településen, a regionális konfliktusokat a régiók keretében, a régiók köztieket az államokon belül, ​ az államközöttieket a világszervezetben.

Ez legalábbis elvben így is történt. Egyetlen kivétellel, s ez az egyes államokon belüli nyelvi-kulturális közöségek szintje. Igaz, kezdetben Európában és Kanadában is létrejöttek autonómiák. És az angolok is elismerték az angliai kisebbségek államból való kiválásának jogát. Az ezredforduló táján azonban az egyes népcsoportok önrendelkezési elve fokozatosan elveszítette érvényességét. Ez a tény vezetett a véres balkáni háborúkhoz és a Szovjetunió utódállamain belüli feszültségekhez. A katalánok függetlenségi törekvéseiről néhány éve már nem is Barcelonában, hanem Madridban döntöttek, ahol a többség teljesen figyelmen kívül hagyta (mert hagyhatta) a katalánok szempontjait. A székely autonómiáról sem a Székelyföldön döntöttek, hanem Bukarestben, s ha a székelyek a katalánokéhoz hasonló „illegális” döntésre vetemedtek volna, a népszavazás szervezői ugyanoda kerülhettek volna, ahová katalán társaik. Rácsok mögé. Ezzel persze sem a spanyolok, sem a románok nem oldottak, illetve nem oldanának meg semmit. Ahogyan Ukrajna sem…

Ha a szubszidiaritás elvének megfelelően Ukrajna orosz többségű területeinek lakói nemzetközi ellenőrzés alatt, tisztességes népszavazással dönthettek volna állami hovatartozásukról, Putyin aligha rohanhatta volna le Ukrajnát. Sőt, neki is garantálnia kellett volna az Ukrajnából való kiválás mellett döntő területek kisebbségeinek védelmét. A helyzet feltehetőleg akkor sem mérgesedhetett volna el annyira, amennyire elmérgesedett, ha ezeket a területeket az ukrán állam maga ruházta volna föl széleskörű autonómiával.

Nem ez történt, márpedig, ha a döntések nem a megfelelő szinteken születnek, azok nem feloldják, hanem elmélyítik, sőt egyenesen elmérgesítik az ellentéteket.

Mindez persze az államszövetségekre is vonatkozik. A brüsszeli vezetés e pillanatban például olyan központosított államszervezetté próbálja átalakítani az Uniót, melyben az államok többsége ugyanúgy az érintettek feje fölött dönthet majd az egyes államok sorsáról, mint ahogy kisebbségeinek sorsáról még mindig az egyes államok döntenek. A mai világ legsúlyosabb problémái ma már a globalitás és a lokalitás ellentéteinek megoldatlanságából, azaz a szubszidiaritás szintjeinek összemosásából fakadnak. A kérdéskör végérhetetlen viták tárgya. Azt azonban senki nem érzékeli, hogy az ellentmondás csupán a két törekvés szintézisével oldható fel. A két tendencia ugyanis legbelsőbb lényegéből fakadóan gerjeszti és kiegészíti egymást. A világ elkerülhetetlenül egységesül, de ez nem jelenti (mert nem jelentheti) azt, hogy azonossá is válunk egymással. A továbbra is eltérő közösségeknek hierarchikusan egymás fölé rendelődő, de önrendelkezésüket (azaz szuverenitásukat, illetve autonómiájukat) továbbra is megőrző szintekre kell épülniük…

A Világrendszer, főként Kína és az Egyesült Államok vetélkedése következtében olyan válságok felé halad, melyben az Első- és a Második Világháborút követően a világrendszer egészére rákényszerített (a kisebbségi kérdések megoldatlanságát, az Egyesült Nemzetek Szervezetének bénaságát is implikáló) szabályok érvényüket veszítik.

A háborúknak csak akkor lehet elejét venni, ha a világ államai képesek lesznek mindenki által érvényesnek, azaz méltányosnak és igazságosnak tartott szabályokban kiegyezni. Ezek a szabályok pedig csak és csakis a szubszidiaritás elvének következetes, a közösségi lét minden szintjére kiterjedő érvényesítésére alapozhatók.

Kérdés mennyi időre, diktatúrára és háborús mészárlásra lesz még szükség ahhoz, hogy erre a világ hatalmasságai is ráébredhessenek.