Minden bizonnyal történelmi jelentőségű pillanat volt hazánk törvényhozásában a múlt szerdai kormányülés, amelyen a végrehajtás határozott az úgynevezett közérdekű bejelentők védelméről szóló törvénytervezetről. A jogszabály-tervezet kezdeményezője – maga a kormány – úgy gondolta, hogy mégsem hagyhatja állami védelem nélkül azokat az éber állampolgárokat, akik öntudatukra hallgatva, a közérdeket szem előtt tartva és az ország sorsát szívükön viselve jelentik a tudomásukra jutott törvénytelenségeket az arra illetékes hatóságoknak.
Nos, amennyiben a parlament is rábólint a közérdekű be- de inkább feljelentők védelméről szóló törvényre, akkor fellélegezhetünk. Már amennyiben aggódtunk (én például nagyon) azon, hogy e derék honfitársainkat esetleg bántódás, vagy hátrány éri azért, mert eleget tettek morális állampolgári kötelezettségeiknek. Nem, ez a jövőben már nem fordulhat elő. Az állami intézményeknek kötelességük titokban tartani a bejelentők személyi adatait, ha pedig ez mégis kitudódnék, akkor tilos a munkaszerződésüket felbontani, alacsonyabb tisztségbe helyezni, fizetésüket csökkenteni, lefokozni, vagy bármi más módon vegzálni őket (a törvényből nem derül ki, hogy dolgozniuk kell-e még egyáltalán, vagy megélnek a jelentéseikből). Mi több, a bejelentők nem vonhatók felelősségre akkor sem, ha hamisan, de jóhiszeműen jelentettek. A tervezet szerint a bejelentő „nem felelős az általa szolgáltatott információk megszerzéséért, vagy az azokhoz való hozzáférésért, kivéve, ha az bűncselekménynek minősül”. Lefordítom: nem érdekli a hatóságokat, ha a kérdéses információkat a közérdekű bejelentő úgy szerezte, hogy tábori látcsővel figyelte a szomszédját, drónról fényképezte igazgatójának hálószobáját, vagy lehallgató készüléket helyezett el felebarátja kocsijában. Ez mind mellékes, ha elvezet a magasabb rendű társadalmi célhoz, a nép ellenségeinek felelősségre-vonásához. De az állam igazán nagyvonalú, mert – mondjuk egy magára valamit is adó szerkesztőséggel ellentétben – a névtelen bejelentéseket is figyelembe veszi, amennyiben azok konkrét, ellenőrizhető tényekre vonatkoznak.
Az sem baj, ha a közérdekű bejelentő nem tudja, hogy kinek is jelentse a tudomására jutott törvénytelenségeket. Ebben az esetben van egy központi bejelentésfogadó hatóság – az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) – amelyik bejelentési diszpécserként is fog működni és elirányítja a vigilens állampolgárok episztoláit az azokban foglaltak kivizsgálására illetékes hatósághoz, hiszen az állam egyetlenegy feljelentést sem hagyhat veszendőbe menni.
Nem folytatom a törvénytervezet népgazdasági és politikai szempontból bizonyára hasznos előírásainak ismertetését (akit érdekel itt elolvashatja), fontosabbnak tartom néhány elvi észrevétel megfogalmazását. A közérdekű bejelentés intézménye nem romániai találmány, ilyen a működő demokráciákban is létezik. A lényeg az, hogy a bejelentések ne lehessenek a közigazgatási vagy büntetőjogi eljárások során bemutatott kizárólagos bizonyítékok. Nagyon nehéz – szinte lehetetlen – megtudni, hogy a „közérdekű bejelentő” milyen nyomásra, netán zsarolásra tett terhelő nyilatkozatot valakiről (Mircea Negulescu, alias Portocala részletesebben mesélhetne minderről). Romániában már a Băsescu-érában gyakorlattá vált, hogy a bűnüldöző szervek nem vesződtek tárgyi bizonyítékok, ujjlenyomatok, dokumentumok stb. begyűjtésével. Az ítéleteket legtöbbször tanúvallomások, illetve telefon-lehallgatások alapján hozták meg, márpedig mindkettőt lehet manipulálni. A tanúvallomásokra alapozott bűnüldözési gyakorlat tág teret enged a rendőri, ügyészi visszaéléseknek, alkalmas az emberi jogok megsértésére.
Másfelől a jogszabály-tervezet azáltal, hogy egészen kivételezett státust biztosít a besúgóknak – mert a „közérdekű bejelentő” szerintem nem egyéb mint megszépítő eufemizmus – kimondottan bátorítja a besúgást, jelezve, hogy az ügyészség nem is akarja megváltoztatni eddigi gyakorlatát.
Talán a parlamenti vitán a szabadságjogokért mindig is aggódó liberálisoknak lesz néhány észrevételük a törvénytervezettel kapcsolatban.