Még néhány nap és a romániai magyar közösségekben, városokban és falvakon, együtt ünnepeljük Március 15-ét, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóját.
Mindannyian. Kicsik és nagyok, unokák és nagyapák, férfiak és nők, RMDSZ és nem RMDSZ tagok, keresztények és liberálisok.
Koszorúzunk szobroknál, emlékműveknél, temetőkben, sírkertekben és mindenhol emlegetjük Petőfit, Kossuthot, a forradalom jelképes neveit, fejet hajtunk a történelemnek egy olyan eseménye előtt, amely a népből forrasztott össze egy nemzetet.
Az elhangzott néhány mondatban a kulcsszó természetesen az együtt. Együtt dobban a szívünk a Himnusz hangjaira, együtt énekelünk, együtt hallgatjuk a verseket és idézeteket, együtt hallgatjuk a szónokokat, együtt lobogtatjuk a zászlókat. Az 1989-es romániai rendszerváltás napjai után a közös, szívből és lélekből fakadó magyar ünneplés lehetősége oly erővel robbant ki, hogy azt már semmi nem tudta megállítani.
Éppen ezért tűnt számomra olyannyira visszatetszőnek, hogy amikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Budapestre küldött az újságírás, ott azt láttam, hogy egyik vagy másik párt, egyik vagy másik tömörülés külön ünnepel és nemcsakhogy ünnepel, hanem az emlékezés mellett szidja a másikat és kijelenti, hogy ő az egyetlen, amely követi az 1848-as hagyományokat, amely a kezében tartja az igazság aranykulcsát, másoknak pedig semmi közük hozzá.
Már akkor eszembe jutott, hogy ideje lenne már egyszer alaposan utána nézni, hogy 1848 után vajon hogyan alakult a forradalomra való emlékezés története. És mit hoz a véletlen, a napokban az egyik antikváriumban került a kezembe egy olyan vaskos könyv, amelyet nemrég, nem is akárhol, hanem Brüsszelben adtak ki angolul, az Európa Tanács égisze alatt, és ezt a címet viseli: Az európai történelem keresztútjai.
Történészek munkáit foglalja össze és közöttük ott van egy hosszabb tanulmány is, amely éppen azzal foglalkozik, hogy az egyik fontos európai keresztútnak, az 1848-49-es magyar forradalomnak és szabadságharcnak az emléke, pontosabban a Március 15-i évforduló hogyan maradt fent és – hogy egy irodalmi kölcsönszóval éljek – , hogyan kanonizálódott az időben.
És ebből kiderült, hogy a törés meglehetősen régen, 1898-ban következett be. Az ötvenedik évforduló ugyanis egybeesett a kiegyezés után újból elfogadott Ferencz József császár ausztriai trónra lépésének a fél évszázados megünneplésével, és élénk viták nyomán, miszerint külön vagy közösen, azonos vagy más napokon emlékezzenek, az egyik nem parlamenti párt, a szociáldemokraták eldöntötték, hogy külön gyűlnek össze. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a magyarországi rendszerek mindegyike megpróbálta a maga javára fordítani 1848 üzenetét, a második világháború után az orosz beavatkozást parancsolták osztályharcos alapon kizárólag cárinak minősíteni, a forradalom nemzeti jellegét nemzetközivé változtatni, mindaddig, amíg eljutottunk a jelenbe, amikor csak a Magyarország határain kívüli magyar nemzeti közösségek ünnepelnek valóban együtt.
És nekünk, idén is, a forradalomnak azokat a gyönyörűszép pillanatait kell megőriznünk, amelyek az eszmék, gondolatok kavargásában is megtalálták a közös hangot, az együtt munkálkodást.
Nekünk mindenekelőtt erre kell figyelnünk, történjen is bármi mellettünk és körülöttünk. A Március 15-i ünnepség nem lehet a gyülőlet, egymás megtagadásának és kitagadásának a napja, mert akkor éppen annak mondunk ellent, amire emlékezni szeretnénk.