A Szovjetunió szétesését követően úgy tűnt, hogy az egyetlen szuperhatalomként színen maradt Amerikai Egyesült Államok – legalábbis látszatra – végérvényesen győzedelmeskedett. A liberális demokrácia térhódítása feltartóztathatatlan. A történelem – azaz az államok közti háborúskodások története – örökre véget ért.

Több millió orosz került az „utódállamok” keretei közé, de ez néhány évtizeden át senkit nem nyugtalanított, hiszen a nemzetek kora lejárt, az emberiség egyetlen, angolul beszélő, az angolszász értékrendet valló homogén embertömeggé fog összeolvadni. Rövidesen…

A balti államok, Ukrajna, a Szovjetunió türk utódállamai orosz állampolgáraikat nyugati példára arra kényszerítik, hogy egyik napról a másikra anyanyelvi szinten sajátítsák el új államaik nyelvét és kultúráját. Az új uralkodó elit gyerekei azonban már nem kényszerülnek arra, hogy fenntartsák a szüleik által beszélt oroszt, melynek elsajátítására a kisebbségi kérdést úgymond példásan megoldó kommunista diktatúra kényszerítette őket.

Fordult a kocka: a balti államokban az önrendelkezését visszanyert nyelvi-kulturális közösségek csak azoknak az állampolgároknak hajlandóak az állampolgárságot is megadni, akik anyanyelvi szinten beszélik a nyelvüket, azaz a lettet, az észtet, a litvánt. Akik erre a – bizonyos területeken nagy többségben élő  – orosz közösségek tagjaiként nem képesek (vagy éppenséggel nem hajlandóak, mert nyilván ilyen is van, kezdetben nálunk utódállamokba szorult magyaroknál is volt), azoktól – továbbra is „saját államukban” – megtagadják az állampolgárságot. Miközben az általuk beszélt nyelv az orosz a nyilvánosságban „tilalom alá esik”. Megszületik az abszurd jogi fogalom: a nem-állampolgár. Azaz emberek milliói nem rendelkezhetnek semmilyen állampolgársággal. Ráadásul néhol annak lehetőségét is megtagadják tőlük, hogy egy másik állam állampolgárságát (mondjuk az oroszt) is megszerezhessék.

Mindezt úgy is összefoglalhatnók, hogy az állam nem tekinti őket emberi lényeknek. A liberális demokrácia nemes eszméinek és az egyetemes emberi jogoknak a nevében.

Hogy ez a gyakorlat kevésbé agresszív és átlátszó formában a nyugati államokra – főként az egykori „béketábor” európai tagjaira – is jellemző, melyekben még a trianoni békeszerződés hozott létre analóg állapotokat, mindannyiunk számára közismert.

Azt, hogy ekként a régi szép új világ szétesését követően megszületett még újabb és még szebb új világ, robbanásveszélyes társadalmi vegyképleteket eredményez, senki nem hajlandó komolyan venni.

Putyin kezdetben az orosz kisebbségek tiltakozását is írásban támogatja. Brüsszel azonban az efféle panaszokat nem hajlandó meghallani sem. ”Szuverén államok (melyek, ha a brüsszeli „normákról” van szó, már nem is lehetnek annyira „szuverének”) szuverén módon dönthetik el, hogy mit szándékoznak tenni a kisebbségeikkel.

Puytin ekkor végső elhatározásra jut. Maga oldja meg a (nagyrészt maga – mint KGB-főnök – által is előidézett) válságot. Mozgósítja a világ egyik legnagyobb hadseregét. Úgy spekulál, hogy jól időzített villámháborúval egy-két nap alatt lerohanja Ukrajnát. Sőt, egy adott pillanatban azzal is fenyegetőzik, hogy egyetlen nap alatt beveszi Kijevet. Fenyegetődzéseit alig veszik komolyan. A nemzetközi közvélemény (hatezer atombombája ellenére is) papírtigrisként tekint rá.

Aztán egy héttel ezelőtt kiderül, hogy komolyan gondolja.

De számítása nem jön be. Egy hete tartanak a harcok, s az alagút vége még mindig nem látszik. Ez Putyin számára, aki közvetlen résztvevője volt az NDK-beli lázadozások, a magyar’ 56, a prágai tavasz, a lengyel szolidaritás letörésének, tényleg úgy vélhette, hogy Ukrajnával is könnyűszerrel elbánhat. Igaz, hogy az afganisztáni kudarcot, melybe a „nagy” Szovjetunió rokkant bele, intő jelnek is tekinthette volna. Nem tette.

Most pedig minden nap késlekedés vereséggel egyenértékű. A szakemberek ennek ellenére úgy tekintik, hogy a hatalmas orosz túlerőnek az ukránok egyszerűen nem állhatnak ellent. Előbb-utóbb kapitulálniuk kell. Hogy mikor, az nehéz kérdés, az ukránok ugyanis (a kisebbségek fölött is gyakorolt) szabadságukat védelmezik. Az pedig (egy többség esetében is) hatalmas erő. Akkora, hogy hogy csak a jó ég tudhatja: az orosz hadseregnek, gazdaságnak, Oroszország nemzetközi presztízsének mivel kell a kísérletért fizetnie. Az csupán a későbbiekben fog kiderülni…

Az hogy nekünk, Kelet-Európa kisebbségi társadalmainak mivel kell fizetnünk, más kérdés. De nem kevésbé rettenetes.