Timothy Snyder a Yale Egyetem világhírű autokrácia szakértője 2018-ban jelentette meg a Szabadság felszámolása című nagy hatású könyvét (a mű eredeti címe The road to unfreedom, 2019-ben magyarul is megjelent a XXI. Század Kiadó gondozásában).
A szerző alapvetése az, hogy a mai világban két politikai vízió létezik. Az egyik a szükségszerűség, a másik az örökkévalóság elvére épül. Az előbbi úgy értelmezi a világot, hogy mindig az történik, ami szükséges, vagyis amit az emberiség fejlődése és jóléte megkövetel. Ezzel a gondolatrendszerrel könnyen leírható volt a kommunista rendszer összeomlása és ésszerűnek tűnt Fukuyama elmélete a történelem végéről. Ezzel szemben az örökkévalóság az adott nemzetet egy ciklikus áldozattörténet középpontjába helyezi. „Az idő többé nem a jövőbe mutat, hanem körbe-körbe forog és ugyanazt a fenyegetést hozza vissza újra és újra” – írja a szerző. Ebben a világszemléletben a jövő nem a szüntelen fejlődést, hanem az örökös fenyegetettséget jelenti. „Az örökkévalóság politikusai azt a meggyőződést terjesztik, hogy egy kormány nem segítheti a társadalom egészét, csupán a fenyegetések ellen nyújthat védelmet. A fejlődés átadja a helyét a végzetnek” – állapítja meg Snyder. Ebben az összefüggésben az örökkévalóság politikusai gondoskodnak róla, hogy mindig legyen olyan valós, vagy kitalált ellenség, aki ellen nekik küzdeniük kell. Ilyenek lehetnek más fajok, vagy nemzetek, menekültek, etnikai, vallási vagy nemi kisebbségek, civil szervezetek stb.). Kissé leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a szükségszerűség politikusai a demokráciában, míg az örökkévalóság hirdetői a populizmusban hisznek.
Snyder könyvében három országot, Oroszországot, Lengyelországot és az Egyesült Államokat veszi górcső alá, hogy bebizonyítsa: a 2000-es évek elejétől ezekben az államokban a szükségszerűség gondolata fokozatosan átadta a helyét az örökkévalóságnak. Vlagyimir Putyin feltámasztotta a hidegháború retorikáját, amelyben az Egyesült Államok, a NATO és az Európai Unió jelentik az állandó fenyegetést Oroszország számára. Putyin a fő veszélyt nem is annyira a kapitalista gazdasági viszonyok elterjedésében látja, hiszen az többé-kevésbé Oroszországban is megvalósult, hanem – kölcsönvéve Iván Iljin filozófiáját – a Nyugat vélt erkölcsi züllöttségében, az általa vizionált homoszexuális diktatúrában, amitől neki kötelessége megvédeni Oroszországot. Ebben a megközelítésben az orosz kereszténység bölcsőjét, Ukrajnát is meg kell óvnia a nyugat befolyásától, s részletesen leírja azt, hogy milyen módszerekkel annektálta Oroszország a Krím félszigetet és folytatott hivatalosan titkos, de mindenki által tudott hadműveleteket Ukrajna keleti – többségében oroszok által lakott – részén. Ezek után a szerző bemutatja az orosz propaganda-gépezetet, részletesen szólva Putyin internetes hadviselésre szakosodott egységeiről amelyek az Egyesült Államokban egyértelműen beavatkoztak a 2016-os választásokba, Lengyelországban pedig lehallgatott beszélgetések kiszivárogtatásával járultak hottá Donald Tusk kormányának megbuktatásához. Snyder szerint a szükségszerűség rendszere ezekben az országokban tehetetlenül nézte, ahogyan az orosz hibrid-háborús egységek aláássák demokratikus intézményeiket. Mindent összevetve a rendkívül adatgazdag és sok eredeti információt is felvonultató könyv kicsengése az, hogy az örökkévalóság rendszere hatékonyabb és életképesebb a szükségszerűségnél.
A közelmúltban Snyder hosszú interjút adott a Business Insider című lapnak, amelyben azt fejtegette, hogy amennyiben Donald trump 2024-ben visszatér a Fehér Házba, azt az amerikai demokrácia nem fogja túlélni.
A könyve olvastán nem meglepő a véleménye (néha már azt sem tudtam, hogy kinek szurkol, a medvének, vagy a vadászoknak). Bár sok jó érve van, mindazonáltal kissé egyoldalúnak tartom az elemzését. Trump nagy bajban van, peres ügyek sorával kell szembenéznie, s ebben az oroszok nem segíthetik. Az is elgondolkodtató, ha egy korántsem karizmatikus politikus, mint Joe Biden nyerni tudott a fenegyerek Trump ellen, akkor a volt elnök, hogyan tudna nyerni a sokkal fiatalabb és dinamikusabb, valamint hasonlóan radikális Kamala Harris-szel szemben (mert szerintem ő lesz a Demokrata Párt jelöltje). Azonkívül azt hiszem, hogy Trumpot nem Biden győzte le, hanem a saját adminisztrációja és a nagytőke. A látszat ellenére az amerikai elnök sem tehet meg mindent. A tapasztalatlan akarnokokat a bürokratikus gépezet könnyen megvezetheti (ezt tették Trumppal a koronavírus-járvány kitörésekor, amikor belelovalták a vírus veszélyességének alábecsülésébe, illetve elhitették vele, hogy az csak New Yorkban pusztít, ahol meg amúgy is demokrata párti a többség, vagy említhetném az észak-koreai leszerelési tárgyalások fiaskóját). Aztán ott van még az amerikai média: A Fox News képtelen ellensúlyozni a CNN-t, a Nation a New York Times-ot vagy a Washingon Post-ot és ezeket a sajtótrösztöket nem lehet a magyarországihoz hasonló manipulációkkal felszámolni.
Mindazonáltal Timothy Snyder világértelmezése fontos és érdekes gondolatokat tartalmaz, nemcsak a szakemberek, de az autokrácia mechanizmusai iránt érdeklődő nagyközönség számára is.