„1823. – Harminchárom éves. Csekei magányában megírja Himnuszát. A halhatatlan költeménynek a szabadságharc korától kezdve számos verses fordítása jelenik meg idegen nyelveken, örményre és héberre is lefordítják szövegét” – idéztem a Pintér Jenő magyar irodalomtörténete című könyvből.
Felvetődhet a kérdés, hogy miért ezzel az idézettel kezdtem a nyelvi rovatunk mai részét. Két nap múlva lesz a csupa kisbetűvel írandó magyar kultúra napja, amely szorosan összekapcsolódik Kölcsey Ferenc nevével: a költő, politikus és nyelvújító a kézirat szerint 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását. 1989 óta erre az eseményre emlékezünk minden évben.
„Az első publikálásakor még csupán Hymnus címmel, alcím nélkül jelent meg, viszont a költő összegyűjtött munkáinak 1832-es kiadásában és magán a(z) – Országos Széchényi Könyvtárban őrzött – kéziraton is ezzel a teljesebb, s a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel szerepel” – olvasható a Kölcsey Ház Alapítvány honlapján. Az alcím pedig így hangzik: a’ Magyar nép zivataros századaiból.
Gyulai Pál tizenkilencedik századi irodalomtörténész szerint Kölcsey ezzel az alcímmel akarta megtéveszteni a cenzúrát, de Porkoláb Tibor – aki ugyancsak irodalomtörténész – úgy véli, hogy ez könnyedén cáfolható, hiszen az első megjelenéskor Kölcsey nem tartotta fontosnak, hogy odaírja az alcímet. Csak a későbbi közléseknél illesztette hozzá.
Köztudott, hogy a Himnusz zenéjét Erkel Ferenc zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben, amikor megnyerte a Kölcsey versének megzenésítésére kiírt pályázatot; a zsűri egyik tagja Vörösmarty Mihály volt. A megzenésített Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban.
Az 1910-es Erkel-centenáriumra kiadott Erkel-emlékkönyvben olvasható egy visszaemlékezés, amelyet Gárdonyi Géza jegyzett le a zeneszerzővel készített korábbi interjúja alapján. Szó szerint idézem: „Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene ezt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz…”
Mielőtt elbúcsúznék, szeretnék megosztani egy érdekességet, amelyről én sem tudtam korábban: mivel a Himnuszt és a mondanivalóját néha nehezen lehet közel vinni a fiatalsághoz, egy kreatív kezdeményezés során képregény készült az eredeti kézirat szövegezése alapján.