Legkisebb fiam hosszú ideig szemetes akart lenni. Nem is akármilyen, hanem az a szemetes, aki a kukásautón kapaszkodva az autó hátának bal oldali lépcsőjén utazik, s mikor a kocsi megáll, lepattan és gyorsan húzza, a gép emelőkarjához igazítja, üríti, majd a helyére viszi a házak elől a szemeteskukát.
A gyermekek általában példaképeikre akarnak hasonlítani. Kiskorukban ezt a példaképet többnyire az apa vagy az anya nyújtja, őket látják mesterségüket űzni, és nyilván rájuk akarnak hasonlítani, ők is ugyanazt szeretnék tenni majd felnőttként. Amint jobban rányílik szemük a világra, változik elképzelésük, s már nem tartják annyira vonzónak apa meg anya mesterségét, inkább lennének például modell a kifutókon, ünnepelt filmszínésze a kamerák előtt, irigyelt szólóénekes a színpadon – főleg a lányok, illetve a fiúk szívesebben választanák a futballsztár, a jégkorongcsillag, a Forma-1-es versenyző, az rendőrnyomozó, a pilóta vagy a tűzoltó mesterséget. Mert a naponta gürcölő, olykor a munkájára, annak egyhangúságára és alulfizetettségére panaszkodó szülők karrierválasztása vagy lehetősége immár nem minta, a gyerek szeretne kitörni belőle és jól fizető, látványos, mások csodálatát – és miért ne: irigységét kiváltó – munkát szeretne magának. Vagy ahogy mondják: menő állást, sok pénzt akarnak.
A gyermekek ilyenszerű álmait a szülők is táplálják, gyakran saját álmaikat akarják gyermekeik révén vagy azok számára megvalósítani. Ezért cipelik például hoki- vagy fociedzésre a gyermeket, még akkor is, ha kétballábas és kétbalkezes, fizikuma alkalmatlan a választott sport művelésére, ráadásul a gyermek utálja, nem érzi jól magát a csapatban, s az is lehet, hogy inkább egy csendes sarokban olvasgatna, netán sakkozna. Vagy ezért erőltetik különböző nyelvórákra, szakkörökre, foglalkozásokra a kicsit, hogy pótolják az iskola, az iskolai oktatás vélt vagy valós hiányosságait.
Nyilván, nem kell mindent a gyermekre hagyni, annak kénye-kedve szerint cselekedni, de a mi meg nem valósult álmainkat, beteljesületlen vágyainkat nem erőltethetjük a kicsikre. Ösztönözni, irányítani kell őket, de erőltetni semmiképp.
Erre is van egy remek példám. Egyszer egy interjúalanyom, egy neves zenepedagógus, orgonista elmesélte, hogy a gyermekkorától erre a pályára készült, de szülei hallani sem akartak e megfoghatatlan mesterségről és szigorúan kikötötték, hogy előbb végezze el az orvosi egyetemet, tanuljon egy biztos megélhetést nyújtó, becsületes szakmát, utána meg úri passióból annyit muzsikálhat, amennyit akar vagy tud. Így hát elvégezte az orvosit, diplomázott, majd elvégezte a zeneművészetit is, és életét a művészetnek és az egyetemi oktatásnak szentelte. Szerencsés történet, mert hőse elérte, amit akart, még akkor is, ha életéből, fiatal korából jó pár évet szülei álmának megvalósítására áldozott. De nem mindenki ilyen szerencsés.
Nyolcadikos korukban a gyermekeket – és szüleiket – választás elé állítja az oktatási rendszer. Tanulmányi eredményeik és nyolcadikos záróvizsga-eredményeik függvényében iratkozhatnak be középiskolába vagy szakiskolába. Előnyben a magasabb jeggyel rendelkezők vannak, ugyanis nekik van nagyobb esélyük bekerülni a jó iskolákba, a divatos szakokra. S ezzel rá is állították a gyereket a kényszerpályára, ugyanis vagy reáliákat, vagy humán tárgyakat tanul, leszűkítve a későbbi átjárás, a továbbtanulás lehetőségét. Azaz lehet váltani, de az nagy erőfeszítést igényel.
Korai ez a válaszút elé állítás, ugyanis egyrészt a gyermek még abban a korban van, amikor modell vagy sztárfocis szeretne lenni, sejtelme sincs, hogy melyik szakmegnevezés mit takar, meg hát különben is a létező kínálatból választhat, illetve azt kapja, amit a gép dob ki neki a számítógépes elosztásnál. Gyorsan változó világunkban az igények és a lehetőségek is gyorsan változnak, így ne lepődjünk meg, ha a fiatal felnőtt érettségi környékén még nem tudja, hogy milyen egyetemen tanulna tovább, vagy milyen szakmát szeretne űzni. Megismerésre, tapasztalatokra, élményekre vágyik, hogy majd dönthessen.
Kisebbik fiamnak sikerült dönteni. Nagyon szereti azt, amit tanul, amit csinál. De mikor kukásautót látunk, megannyiszor elemlegeti, hogy kiskorában milyen csábítónak, mennyire menőnek tűnt számára a kukás autó bal hátsó lépcsőjén kapaszkodni.