Az elmúlt két-három hét alatt többször is alkalmam volt átlépni a határt, ugyanis a járvány okozta bezártság következtében elmaradt nyári szabadságokból pár napot sikerült szabaddá tenni és kicsit pihenni. Emellett az elmúlt hetekben még élő lazító intézkedések következtében több, korábban elmaradt szakmai rendezvényt, találkozót is megszerveztek, ezek egy részén is alkalmam volt részt venni.
Tehát ott maradtunk, hogy határátlépés. A legkellemetlenebb élményem a román–magyar határ átlépése volt három héttel ezelőtt. Az történt ugyanis, hogy számomra – és sokak számára – ismeretlen okok miatt torlódás alakult ki a dél-erdélyi autópálya nagylaki határátkelőjénél. Előbb a végeérhetetlen kamionsort láttuk a pályán, utána már mindkét sávot elfoglalták a veszteglő személygépkocsik is. Visszaút természetesen nem volt, a pályán nem igazán lehet megfordulni, újabb kijáratot és más határátkelőt keresni. Két órán át araszolgatott a sor, mígnem egy egyenruhás fiatalember a személyautókat leterelte a pályáról, s mellékutakon a nagylaki közúti határátkelőhöz irányította őket. Oda is ért mindenki szerencsésen, négyes sorban várva az átkelést. Természetesen akadtak ügyeskedők, akik megtapasztalva a murphy-i törvény igazságát, miszerint mindig a másik sor halad gyorsabban, próbáltak minduntalan a gyorsabban haladó sorba átkérezkedni, befurakodni, átpofátlankodni. Aztán a négy sorból lett három, majd kettő, végül az őrbódék előtt pártíz méterrel egy. Az okmányok ellenőrzéséig és a vámvizsgálatig – azaz megnézték személyi igazolványainkat és bekukkantottak a csomagtartóba – eltelt újabb négy kerek óra. Pedig a két szolgálatot teljesítő nő, egy román meg egy magyar gyorsan, előzékenyen és udvariasan teljesítette feladatát. De hát csak ketten voltak, ennyire futotta két ember erejéből. A sorban sokakban felmerült a kérdés, hogy ilyen esetben miért nem növelik a határállomáson a személyzet számát, ne kelljen az ügyes-bajos dolgaikkal a határon átkelni kénytelen személyek és a ráérősebb turisták órákat vesztegeljenek a sötét éjszakában, étlen-szomjan, illemhely nélkül. A férfiak még valahogy elintézték folyó ügyeiket egy-egy sötétebb helyen, a nők azonban bújócskát játszottak a kamionok között azért, hogy könnyítsenek magukon.
Közben – mivel ráértek az emberek – rémmeséket mesélgettek. Például olyasmiket, hogy nyugatról immár szívesebben jönnek haza közúton a külföldön élők, mert az országba beérve mondhatják azt, hogy zöld övezetből érkeznek, még akkor is, ha valóban a vörös zónából jönnek és nincs oltási igazolványuk. Meg olyanokat is rebesgettek, hogy oltási igazolványt lehet vásárolni csekély négyezer lejért. Hát szinte ingyen van, nem?
Szürreális volt az egész, szinte kaffkai. Az éj sötétjében megbújt egyaránt a rég letűntnek hitt hatalom szelleme, a jobb szó híján deszkurkörec-nek nevezett magatartás, és a kiszolgáltatottság érzése egyaránt. Azt hittük, már rég a múlté a hosszú órákon át tartó várakozás a határon. Gyakran utazó ismerőseinktől tudjuk, baleset lehetett a mi esetünk, nem jellemző azon a határszakaszon. De hát ilyen a mi szerencsénk.
Az ominózus eset után még párszor átléptem a határt, megannyiszor hamar, akadálymentesen, előzékeny személyzettel volt dolgunk, akik munkájukat végezték – udvariasan.
Bár most már lehet utazgatni, még messze állunk régi életünktől. A járvány nem csak életmódunkat, hanem utazási szokásainkat is felülírta.