Korunk a kiszámíthatatlan folyamatok világa. Kína – bár újabban neki is vannak nehézségei – változatlanul emelkedik. Az Amerikai Egyesült államok pedig valamiféle Trumptól örökölt sündisznóállásban húzza meg magát. Európa is sunyít…

A többség úgy érzi, hogy mindennek alapvetően meg kell változnia, hogy semmi se változhasson. Ez azonban sokak számára illúzió. Magának a világnak kell radikálisan áatalakulnia. A mai helyzet sem a klímaválság, sem a gazdasági folyamatok szempontjából nem tartható fenn. A világgazdaságban sokszorosa forog annak a pénzmennyiségnek, melyre a gazdasági folyamatok fedezetet nyújthatnának. Előbb-utóbb valaki rákényszerül, hogy benyújtsa a számlát. Akkor pedig eljön az armageddon. Kiderül, hogy az elmúlt évszázadok gazdasági folyamatai csupán homokra épültek.

Persze a világ soha nem volt túl sokáig változatlan. És a történelmi idő – vallja filozófia és a természettudomány – még fergetegesen gyorsul is. Egyik ismerősöm még a nagyapja kerékpárjával tanult meg karikázni. A szerkezet még az ötvenes években is egyben volt. A csűr sarkában, mert aztán jöttek a Pagazusok. Igaz, jóval több gondja volt velük. Da akkor már az volt a divat. Ma már a telefonjainkat és a tabletjeinket is féléveként cserélgetjük. Ők mind többet tudnak. Hogy mi is, azt nem merném állítani.

Minderről Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című regénye jut eszembe. A regényben a narrátor a bicska-hasonlattal világítja meg  a címbeli esernyő lényegi tulajdonságát. A bicskának ugyanis mikor a kését, mikor a csapszegét, mikor a tokját cserélik ki, mert elkopott vagy elhasználódott, de a bicska emberemlékezet óta ugyanaz maradt, s továbbélése is garantálható. Érdemes végiggondolni. Mi, emberek is olyanná válhatunk, mint a saját nagyapám zsebkése, melyet ő is nagyapjától örökölt. Ki tudja, mióta nem használja senki, de én néha még ma is előveszem. Jobb az éle.

A kérdés, hogy a szóban forgó zsebkés –  birtokosainak családi összetartozása, azaz lényegi azonossága ellenére – még ugyanaz-e vagy sem, értelmetlen. De nem kevésbé az, mint az élet megszakításos folytonosságának rejtélyén töprengeni. Az idő ugyanúgy cserélget bennünket, mint nagyapám bicskáját. Szüleink génjeiből fércel össze bennünket is. Ahogyan mi is az utódjainkat. (Igaz, ma már vannak, akik véget vetnek a foltozgatásnak. Nincs szükségük újabb teherre.) A halál sokak szerint ugyanúgy genetikai struktúránkba van kódolva, mint maga az élet. De vannak tudósok, akik továbbra is nagyapámra esküsznek. Úgy vélik, hogy génmanipulációk sorozatával az emberi halhatatlanság is elérhető.

Addig is: csereberélik bennünk az „alkatrészeket”, a májat, a szívet, a térdet, a bokát, s előbb-utóbb akár az agyat is. Maholnap azt sem leszünk képesek eldönteni, hogy kik is lennénk.

Választásaink is valami hasonlóra utalnak. Újabban csak olyan koalíciók lehetségesek, melyek a különböző alkatrészekből összetákolva voltaképpen ugyanazt a kormányzatot hozzák vissza, amely megbukott. A nagyapám bicskáját.

A baj csak az, hogy bicska-hasonlat bizonyos vonatkozásban túlságosan is találó. A régi bicskákra sajnos már nem azért csak van szükség, hogy – mint néhány évszázada is – a kaszálás közben a tarisznyából előrámolt szalonnát és kenyeret egymásra applikáljuk, hanem az újabbkori székely szokást felújítva főképp azért, hogy politikai kocsmáinkban egymást szúrjuk le vele. Kit elölről, kit hátulról.

A zsebkés  valóban halhatatlan.

Csak azt kell megtanulnunk: hogyan bánjunk vele. S amint azt a LIBE bizottság magyarországi látogatása vagy a romániai kormányválság fordulatai jelzik (az RMDSZ örök kivétel) ezt korántsem olyan könnyű megtanulni.

Jóval könnyebb cserélgetni az alkatrészeket…