Valamikor egyértelmű volt, hogy a kommunizmus rossz. Ma egyre többen vannak Nyugaton, akik szerint jó.
„Onnan indultunk, hogy leomlott a berlini fal, és senki sem magyarázta többé, hogy jó dolog lenne a kommunizmus, csak rosszul próbálták megvalósítani. Mára jó messzire jutottunk onnan” – olvassuk Mary Myciótól a Tablet magazinban.
Az ukrán emigráns szülőktől származó Mycio, aki a Szovjetunió szétesése után tizenhat évet töltött Ukrajnában, majd könyvet írt Csernobilról, szomorúan állapítja meg, hogy Keleten és Nyugaton egyaránt ismét felbukkannak a rég halottnak vélt eszmék. Oroszországban rekordmagasságba szökött Sztálin népszerűsége, Amerikában pedig szakadatlanul nő azoknak a fiataloknak a száma, akik a közvélemény-kutatóknak pozitívan nyilatkoznak a kommunizmusról és a szocializmusról.
A baloldali gyilkos totalitarizmusnak, a kommunizmusnak megállíthatatlanul nő a népszerűsége. Egyesek szerint azért, mert a 2008-as pénzügyi válság ismét ráirányította a figyelmet a kapitalizmus hiányosságaira. Mások szerint, mert a kelet-európai kommunista vezetők esetében nem működik Godwin törvénye. Anthony Godwin megállapítása szerint ugyanis minél tovább tart egy vita, bármi is legyen a tárgya, annál biztosabb, hogy valaki a másik felet a nácikhoz, és személy szerint Hitlerhez fogja hasonlítani. A mai nemzedékeknek fogalma sincs a kommunizmusról, mert nem tanították nekik, mert szüleik, nagyszüleik, akik átélték, hallgatnak róla. Eltemetik traumatikus emlékeiket a diktatúráról, a tisztogatásokról, a terrorról, a sok millió halottról, a koncentrációs táborokról. Amerikában miközben a nácizmussal szemben létrejött a nyájimmunitás, éspedig azért, mert rengeteg dolog, filmek, könyvek szólnak a holokausztról, a második világháborúról, a kommunizmus korántsem szitokszó. Egyre többen tartják megoldásnak a globalizáció felvetette gondokra.
Myciót a szovjet korszakra emlékezteti a woke mozgalom, amely az egyetemeken egyenirányított gondolkodást akar kikényszeríteni. Az egyetem az egyetlen hely, ahol a kommunizmus otthonra lelhet Amerikában, hiszen a lakosság többsége, beleértve a munkásosztályt, továbbra is elutasítja. Az osztályszembenállás ügyében vereséget szenvedett, de tovább él abban, hogy az egyetemisták csaknem hetven százaléka helyesnek tartja feljelenteni a professzorokat olyan kijelentésekért, amelyeket egyes diákok „sértőnek” találnak. Riadalmat kelt Mycióban az a kutatás is, amelyből kiderül, hogy az amerikaiak 70 százaléka fél elmondani politikai véleményét. Ezért történhetett meg az is, hogy a progresszív újságírók, kutatók, szakértők hada egy álló éven át nem átallott megszégyeníteni mindenkit, aki szerint a koronavírus-járvány a wuhani laboratóriumból szabadult ki. Myciót ez már egyenesen a harmincas évek szovjetbarát újságíróira emlékezteti, ilyen volt például a New York Times munkatársa, aki hitelrontó cikkeket írt egy kollégájáról, amiért az megírta az igazat az ukrajnai éhínségről.
Mycio úgy látja, hogy erősen ódivatúnak számít Amerikában az olyan ember, aki pejoratív értelemben emlegeti a bolsevizmust és a kommunizmust. „Tény, hogy az antikommunizmus sohasem volt menő. Egyszerűen csak igaz volt. Jó lenne emlékezetünkben tartani, hogy miért” – írja Mycio.
Bennem meg zakatolnak Kányádi Sándor szavai:
„de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
s nem lesz-é vajon visszatérte
boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
most is s ha lenne visszatérte
boldog aki nem éri meg”