Németországban vasárnap választottak. Az eredmény – amint az várható volt – lesújtónak bizonyult. A németeknél a háború utáni évtizedekben két pártalakulat (voltaképpen egy pártalakulat, a szociáldemokrata és egy pártszövetség: a kereszténydemokrata CDU és a keresztényszociális CSU gyakorolta a hatalmat. A választók vagy váltogatták őket a hatalomban (az amerikai váltógazdálkodás receptje szerint) vagy egy sajátosan német formációt, az úgynevezett nagykoalíciót tették a rendszer stabilitásának alapjává.
Az úgynevezett reprezentatív demokrácia receptje szerint – azaz a választók nevében – négy éven át a választottak gyakorolták a tényleges hatalmat. Mivel a hitleri nemzeti szocializmus katasztrofális fejleményei nyomán a német állampolgár hideglelősen rettegett mindenféle szélsőségtől, ez a gyakorlat szilárdnak és tartósnak bizonyult. A német demokrácia (háta mögött a fokozatosan demokrácia-exportra berendezkedett Amerikával) bizonyos értelemben európai példaképpé vált. S mindezen az újraegyesítés sem változtatott. A keletnémetek is elzárkóztak a sokszor szélsőjobb vonásokat fenntartó Linketől (ettől a kelet-német területeken politizáló baloldaltól, a nyugatnémet szociáldemokraták az újraegyesítés után is vonakodtak), így a stabilitás fennmaradt. Igaz, a jobb és a balközép némileg meggyengült, s így Angela Merkel uralmának végére a nagykoalíció állandósult. Ez azonban kisebb-nagyobb belső feszültségekkel továbbra is stabil maradt.
Angela Merkel nem csak a saját pártjában távolította el a hatalom közeléből is a virtuális versenytársakat, de – eredendően konzervatív pártját egyre inkább balra kormányozva – fokozatosan a szociáldemokraták lába alól is kihúzta a szőnyeget. A stabilitás azonban maradt. Lévén, hogy a német nyilvánosság néhány a nagytőkének kiszolgáltatott sajtókonszern tulajdonában volt, s ezek mindvégig az érdekeiket kiszolgáló Angela Merkel hatalmi érdekeit szolgálták. A sajtószabadság ekként csodásan működött, az ellenvéleményeket nem kellett betiltani. A szélesebb nyilvánosságban – sajtószabadság ide vagy oda – egyszerűen nem volt, aki megszólaltatta volna őket, vagy ha igen, hangjuk nem juthatott messzire.
Uralkodásának utolsó éveiben Merkel mítosza (a közvéleménykutatások egészen máig a legnépszerűbb politikusnak mutatták) csaknem végig megmaradt. A közember ugyanis Németország nem is akármilyen sikereit, főként export-nagyhatalmi státusát az ő számlájára írta, s merő félelemből mint a jólét garanciájához ragaszkodott hozzá. A „csak rosszabb ne legyen” logikája szerint. Csakhogy egyre rosszabb lett. A migrációs-válság a német népesség jelentős részét kezdte mind súlyosabban megviselni, hiszen fokozatosan kiderült, hogy az eredetileg olcsó munkaerőnek szánt bevándorlók többsége nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, sőt eltartásuk, lakhatásuk megteremtése, a viharos iramban csökkenő német származású népesség számára mind nagyobb tehernek bizonyult. Az átlagember jövedelmei a gazdaság dübörgése dacára stagnáltak…
Ennek ellenére nem Angela Merkel presztízse omlott össze, hanem CDU-CSU népszerűsége. A közvéleménykutatásokban még a szintén hanyatló szociáldemokraták is megelőzték őket. Ráadásul Merkel jelöltje, Armin Laschet merőben alkalmatlannak bizonyult a kancellári tisztségre. A választók úgy vélték: „kedves”, „esetlen”, „nem is rossz ember”, de lelkesedni nem tudtak érte. A jelenlegei pénzügyminiszter, Olaf Scholz, a szociládemokrata jelölt sem bizonyult karizmatikusabb személyiségnek. A két párt közvéleménykutatások által jelzett szavazatai együtt is alig haladták meg az 50 százalékot.
A dolgok vasárnapi állása szerint, mely hétfőre már csaknem bizonyossággá vált, szociáldemokraták 2 százalékos előnye dacára is csupán hármas koalíciókra nyílhat lehetőség. (Ezekből elvileg nyolc is lehetséges.) A zöldek ugyanis nem erősödnek meg annyira, hogy a szocialistákkal egymagukban léphessenek koalícióra. Annalena Baerbock ugyanis, aki kezdetben akár a kancellárjelölségért is ringbe szálhatott, akárcsak Karácsony Gergely, hazugságok és egyéb baklövések hosszú sorával eljátszotta szavahihetőségét.
Jelen helyzetben elvileg az újabb nagykoalíció is lehetséges lenne, de a két nagy párt képviselőinek annyira elegük van egymásból, hogy ez az alternatíva is esélytelennek látszik.
Az elkerülhetetlen három sőt négypárti koalíciók nem azért kockázatosak (bárkikből is álljanak), mert a várható belső viták nem csak a kormányzat stabilitását teszik kérdésessé, hanem azért is, mert a nem kevésbé instabil ellenzék pártjai a politikai küzdelmekben elkerülhetetlenül összezárnak a kormányzat ellenében.
Az a Németország, mely korábban Európa szilárd bázisát jelentette, egészen bizonyosan már a múlté. S a franciákkal való szorosabb együttműködés reménye is mind bizonytalanabb. Ma már Macron sem látszik képesnek arra, hogy Marine Le Pen diadalútját eltorlaszolja.
Továbbra is bármi megtörténhet…