A hétvégén lesz a Nyelvek Európai Napja.
Talán nem tartják blaszfémiának, ha a magyar nyelvről osztok meg a hallgatókkal egy pár gondolatot.
Például azt a sejtésemet, hogy az egyesült Európa csak úgy jöhet létre, mint a Bábel tornyának összeomlása utáni világ. Akkor épülhet fel, ha mi, magyarul beszélők keressük a társalgási, együttműködési lehetőségeket azzal, akinek az angol, a francia, a német, a szlovák, a szerb, az ukrán mélyen benne van vérének csöppjeiben, idegeinek dúcában. És igen, azokkal a románokkal, akik átérzik, hogy a magyar nyelv az erdélyi magyarok számára a haza a magasban élhető és éltető tartománya. Akik nem hívják lovak nyelvének a magyart.
Kéznyújtásnyira áll a könyvespolcomon Kosztolányi Dezső beszédes című kötete, a Nyelv és lélek. Ha a sajtóból felém ömlő szennytől mosakodni akarok, gyakran ütöm fel, és találomra bele olvasok. Most céltudatosan keresgélek a szépséges szövegek között. Mert dereng, hogy amiről az ezredfordulón az Európa Tanácsban határozatot hoztak, arról, hogy szeptember 26. legyen a Nyelvek Napja, hogy nyelvek tanulására, kultúrák közelítésére ösztönözzék az európai embereket, Kosztolányi csodálatos szövegekben már közel száz évvel azelőtt javasolta.
Kosztolányi portugálul olvasott, amikor még nem tudott portugálul. Leírja, mekkora öröm volt egy regényben már ismerős szófordulatokra lelni. Amikor a francia nyelvtant tanulmányozta, rájött, hogy aki ismeri a frank grammatikát, az nemcsak okosabb lesz általa, hanem becsületesebb is, hiszen ez a nyelv mind értelmi, mind erkölcsi tekintetben tisztít. A franciák mondják: ami barbár, lapos, szellemtelen, az nincs franciául
Arra már én jöttem rá, hogy aki a román nyelvtant silabizálja, megismeri az nem lehet depressziós, kétségbeesett, az felfedezheti az élet apró, de mindenütt és mindenkor jelen lévő örömeit. Ami halálszagú, destruktív, önpusztító, az nem lehet románul.
Kosztolányi közel egy évszázada kardoskodott az európai nyelvek megismerése, de egyenjogúsága mellett is, mindezt az anyanyelv védelmében. Érdekes szempontot villant meg a nyelvtanulás szellemi egészséget megőrző hasznáról: „Általában azt tapasztaltam, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok – fölmondani egy régi hű alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul.”
Az idegen nyelv nem méreg, legfeljebb orvosság, de az éltető elem mindvégig az anyanyelv marad. „Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. A többi nyelvből kisebb-nagyobb adagot bírunk el, mint az orvosságból. Ami túl van ezen az adagon, az már nem gyógyít: mérgezést okoz” – figyelmeztet.
Ezek után már úgy érezhetjük: nem is akkora kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül senki sem érti, és nem is akarja megtanulni. Az európai társalgóban jóleső érzés idegen, ám ismerős nyelveken csevegni, miközben tudjuk, a magyar nyelv a mi belső szobánk, ahol imádkozunk, ahol szeretünk.