Arra kért egy kedves barátom, lapszerkesztő, hogy válasszak ki egy tárgyat, amely a leginkább jelképezi a letűnt XX. századot. Legkézenfevőbb volt a fotográfiáim közt keresni. Kezembe akadt egy fénykép. Nem rólam készült, nem is én készítettem. Egy rokonom hagyatékából került hozzám, amikor a barátai, szomszédai a halála után szétkapkodták holmijait.

– Vigyen, amit akar, domnul Attila – mondta az alsó szomszéd, miután már az ötödik pohár pálinkát üríttette az elhunyt emlékére.

Én csupán ezt a fotográfiát választottam, mert valahányszor találkoztunk, unokanagynéném mesélt, sőt dalolt róla. 

A felvétel a román–magyar határnál készült Hídvámnál, a Feketeügyön átívelő hídon. A sorompó román oldalán Hans Streifeldt, a túloldalon magyar katonák. A háború ellenére a két ellenséges állam határőrei kedélyesen csevegnek. Természetesen magyarul, hiszen Hans, mint minden valamire való brassói szász, anyanyelvi szinten beszéli a magyart.

A fénykép címzettje Székely Rozi úrilány.  A kép hátán német nyelvű üdvözlet, melyen átsüt Hans reménye, hogy hamarosan csókolhatja az ifjú hölgy kezét. Természetesen Rozi, mint minden valamire való brassói magyar, anyanyelvi szinten beszéli a hochdeutschot.

A fénykép 1944-ben készült. Amikor a hidak elválasztottak barátokat, népeket. Amikor a hidak nemzetek közé feszültek. Valéry szerint Leonardo da Vinci olyan ember volt, aki hídra gondolt, ha szakadékot látott, de akkor, 1944-ben a zseni egy híd láttára rögtön a szakadékon kezdett el tűnődni.

Székely Rozi hiába adta volna kezét Hansnak, a fénykép volt az utolsó üzenet a fiútól. Hiába szolgált a román hadseregben, amint a front összeomlott, a magyar katonákkal menekült Németország felé. Eljutott-e oda, szenvedett-e Szibéria bányáiban, elfeledte-e Rozit, születtek-e gyermekei? Homály födi életét, halálát.

Rozi élete utolsó órájában is várt rá.

Mesélt visszatérő álmáról, amelyben a hidak korlátja két összefonódott kar volt és csendesen ringatta a szerelmeseket, rezgéseinek zenéjében egybehangzott a Szeretlek és az Ich liebe dich.

Elmondta milyen szörnyű volt az ébredése.

Majd szinte eszelősen dúdolni kezdte az általa megzenésített Dickinson verset:

„A Hit — a Híd, a Lebegő,

Látásunk vezeti

Ahhoz amit nem láthatunk —

Mivel az túl pici

Lelkünket viszi át

Mintha lökné Acél

Acélkarokkal kétfelől —

S Fátyol mögött a Cél.”

Nézem a fényképen a katonák elsötétült arcát. Arctalan korunk sejlik fel rajtuk. Nekem a XX. század nem a fény százada, hanem egy olyan korszak, amelyben a hidak nem összekötöttek, hanem elválasztottak, szétválasztottak embereket. A XXI. században pedig sajnos, nem a hidak újraépítésén dolgozunk, hanem a megmaradt kapcsolatok aláaknázásán, felrobbantásán.