Ha széttekintünk Európában, mindenütt csak zűrzavart, kapkodást, tehetetlenséget látunk. Úgy tűnik: azok a nyugati politológusok, akik már jó ideje a politika végéről beszélnek, igazat szólnak. A posztmodern, önmagukat továbbra is liberálisnak aposztrofáló politikai rendszerek a „liberális demokrácia” diadalra juttatásáért folytatott világméretű küzdelmükben tökéltesen amortizálódtak.
A valóban liberális demokráciában világos, a társadalmi követelményekre alapozott politikai programok álltak szemben egymással. Az alapvető nemzeti célkitűzésekben konszenzus uralkodott, csupán az éppen esedékes gyakorlati lépésekben mutatkozhattak – sokszor valóban jelentékeny – különbségek. De a választóknak tényleg volt választásuk, s ha a döntés rosszul ütött ki, vagy a hatalom birtokosai tovább terjeszkedtek, mint amire mandátumuk feljogosította őket, arra is lehetőség volt, hogy maguk a választók változtassanak a helyzeten.
Mivel az alternatívák világosak voltak, a társadalom jobbára két táborra oszlott: a korrekciókért kardoskodó progresszívekre, akik gyakran lényegi változtatásokat is tervbe vettek, és a bevált módszerekhez ragaszkodó, s ezért a fontolva haladás alternatívája mellett elkötelezett konzervatívokra. S mivel mindkét tábor a társadalom egészének érdekeit tartotta szem előtt, ezek a szembenállások nem vezethettek tartós polarizációhoz, még kevésbé a mai típusú szekértáborok kialakulásához.
Manapság nem csak a programok hiányzanak, de a társadalom jelentős csoportjait összesítő úgynevezett néppártok is. Kis és mind kisebb pártok küzdenek a hatalomért, s így aztán kénytelenek – akár egymást kizáró elvek mentén is – „kompromisszumokat” kötni egymással.
Németországban a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták egymással versengve veszítik el népszerűségüket. A hatalomhoz azonban foggal és körömmel ragaszkodnak. Egyetlen gondjuk van, olyan koalíciós partnereket találni, akikkel hatalmon maradhatnak. Hogy miért kellene éppen nekik hatalmon maradniuk, arra egyikük sem képes világos választ adni. És ez nem is csoda, mert a hanyatlás dacára választásról-választásra szinte már ugyanazok az emberek lépnek ismét a ringbe. „Ez a választási kampány színtiszta szégyentelenség” minősíti a történéseket a Die Welt vezércikkírója, Thomas Schmied. Angela Merkel – egészségi állapota miatt is – kilép a küzdelemből. De mintha mi sem történne, a környezete hiánytalanul helyén marad. Akárcsak a szociáldemokratáknál. S egyre erőteljesebb a polarizáció. A két szélsőség, a baloldali Linke és a szélsőjobboldalinak bélyegzett AFD erősödik.
Franciaországban is mind nagyobb az esélye annak, hogy Macront a szélsőjobboldalinak bélyegzett Marine le Pen szorítsa ki a hatalomból. Az álláspontok összeegyeztethetetlenek, a párbeszéd elképzelhetetlen. S Olaszországban is az ellenzéknek áll a zászló. Csakhogy a szemben álló táborokat amerikai mintára itt is gyűlölettel telített ellentétek állítják szembe egymással. Kompromisszumra semmi esély, társadalmi konszenzusra még kevesebb.
Az ellenzék Magyarországon is rendszerváltást ígér, de ugyanazokkal a rendszerváltás előtti arcokkal áll a választók elé, mint egy évtizede. S mindkét fél mindent megtesz, hogy a másikat diszkreditálja. A baloldal a nyugati közvéleményt és az Unió balliberális pártjait is bevonja a Fidesz-ellenes küzdelembe. Ami csak fokozza az ellentéteket. A végeredmény: minden értelmes párbeszéd elutasítása.
Ami meg minálunk történik, az tényleg valóságos kutyakomédia. A koalíciós partnerek nem csak egymás ellen szövetkeznek a kormány megbuktatására, de még a szélsőjobboldali, nyíltan magyarellenes és xenofób Aurral is összeállnak a hatalom megszerzése érdekében.
Teljesen nyilvánvaló, hogy csak és csakis a hatalomról van szó. Hogy mi történik az országgal, keveseket érdekel. Mi sem jellemzőbb, minthogy koronavírus-ellenes oltások tekintetében az utolsók közt vagyunk Európában. A gazdaság – a bőkezű nyugati támogatásoknak és segélyeknek hála – áll a lábán, de a segélyek előbb-utóbb elapadnak, a kölcsönöket meg vissza kell fizetni.
Hogy lesz-e új kormány, s ha igen, milyen, nem tudni, de hogy a gazdaság előbb-utóbb szorongatott helyzetbe kerül, az bizonyosre vehető. Erre már ma is vannak jelek. A török vendégmunkások megjelenése például. A tehetségesebb romániai fiatalok, ha tehetik, továbbra is a Nyugatot választják. És a jövőben feltehetően mindinkább megtehetik, mert az arab bevándorlók Nyugaton nem igazán váltak be, a romániai munkaerő mégiscsak képzettebb és megbízhatóbb.
Itthon kellene tartanunk őket, hogy a nyugati segélyeket és kölcsönöket maximális hatékonysággal felhasználhassuk. De vajon a mai mezőnyben akad olyan többségi politikus, aki végre hajlandónak mutatkozik politizálni, azaz terveket készíteni, tárgyalni, kompromisszumokat kötni és főként megbízni a versenytársakban.
Mert valamiféle kölcsönös bizalom nélkül nincs politika. Csak politikának csúfolt civakodás lehetséges…