A Nyugat sok más döntéséhez hasonlóan a NATO csapatok átgondolatlan és kaotikus viszonyokat előidéző afganisztáni kivonulása világszerte heves vitákat vált ki.
Sokan vélik úgy, hogy Amerika részéről felelőtlenség volt feladni a demokrácia-exportot, s távlatilag is fatális lehet, ha lemond civilizátori, sőt világrendőri szerepéről. Hiszen ha Vietnamban, Irakban, Szíriában, Afganisztánban nem is sikerülhetett, a II. világháborút követően Amerika Németországot, Japánt, Dél-Koreát, Tajvant valóban demokratizálta, sőt a világrendszer legsikeresebb államaivá tette. Akik így érvelnek, megfeledkeznek arról, hogy merőben eltérő hagyományokra alapozott államokról volt és van szó. És ma már Amerika sem ugyanaz az Amerika. Mára a hidegháború győztesének nimbuszát is meglehetősen megtépázták az elmúlt két évtízed eseményei. Amerika, bár még mindig a világ legjelentősebb katonai hatalmának számít, nem várt gazdasági nehézségekkel szembesül, miközben legfőbb ellenlábasa, Kína gazdasági potenciál tekinteténben (a lakosság viszonylag szerény életszínvonala dacára is) fokozatosan megelőzi.
Arról nem is beszélve, hogy Afganisztán Kína számára nem csupán nyersanyagforrásként válhat fontossá, de az amerikai visszavonulással az Európába irányuló egykori Selyemút legfontosabb szakasza válik a kínai kereskedelem számára ismét hozzáférhetővé. Az európai, sőt északafrikai piacokat mostantól csak Írán és Törökország választja el Kínától. Ami a kínai gazdaság további felfutását teheti lehetővé.
Ráadásul semmi garancia nincs rá, hogy Amerika Afganisztánja nem járhat a Szovjetunió afganisztáni vereségéhez hasonló következményekkel, egészen pontosan ezt a meghátrálást nem a Szovjetunió akkori helyzetével analóg kényszerek tették-e elkerülhetetlenné? Amerika gazdasága, bár sokat profitál a hadsereg megrendeléseiből, úgy tűnik, hogy ez a nyereség nem az amerikai állam stabilitását, pusztán a katonai lobby további gazdagodását segíti elő. Így aztán hosszabb távon Amerika sem lesz képes fenntartani hatalmas katonai potenciálját. Annál kevésbé, mert Kína mely szinte fergeteges tempóban építi ki a maga legkorszerűbb eszközökkel felszerelt haderejét, Amerikát újabb, az állam pénzügyi lehetőségeit próbára tevő fegyverkezési versenybe hajszolhatja.
Ennek ellenére újra és újra felhangzik az érv, hogy a történelem egyirányú utca, a jövőnek elkerülhetetlenül a világ államainak egyfajta összefejlődését kell elhoznia. A globalizált emberiség pedig csak és csakis az amerikaiak által képviselt liberális demokrácia égisze alatt válhat egységes, egynyelvű és egykultúrájú entitássá. Azaz valamiféle kiegyensúlyozott önszabályozó államszervezetté.
Ez esetben Amerikának az egész emberiséggel szembeni kötelessége felvenni a kesztyűt. Mert ha nem Amerika lesz az, aki rendet tart a világban, akkor ki? Hszi Csin-ping diktatórikus Kínája vagy a még mindig nagyhatalmi ambíciókat hajszoló Oroszország? Esetleg a kettő együtt?
Az mintha senkinek az agyában nem fordulna meg, hogy egyetlen állam világhatalmának meleg vagy hidegháborús garantálásán kívül lenne egy harmadik lehetőség is. Egyfajta multilaterális, a világ összes államát egyenragú félként „egyesítő” államszövetség, mely nem a világ fölötti uralomért folytatott küzdelem, az újabb hidegháborús fegyverkezési versenyre alapozó ideológiai acsarkodás és a kisebb nagyobb helyi háborúk hagyományait folytatja, hanem a globalizált világot pusztulással fenyegető tényleges veszedelmek: a klímaváltozás megfékezése és a világjárványok leküzdése érdekében központosítja az emberiség amúgy is fogyatkozó erőforrásait.
Minden emberi közösségnek, minden államnak vagy államszövetségnek joga van a maga életéhez. A demokrácia lényegéhez tartozik, hogy saját sorsáról és másokhoz fűződő kapcsolatairól az egyes közösségek polgárainak többsége dönthessen. Amint utólag kiderült Afganisztán népe is elsöprő többségében a saját alternatíva és a nem az amerikai demokrácia-export mellett döntött. Ezt a döntést értelmes dolog elfogadni. S a továbbiakban valamiféle ésszerű együttműködésre törekedni. Nyilvánvaló, hogy a másokkal való együttműködés nélkül egyetlen állam sem lehet meg. Még Amerika vagy Kína sem.
A különböző kultúrákat azonban nem lehet erőszakos eszközökkel rátelepíteni egymásra. Az egységes, egynyelvű, egykultúrájú sárgásbarna bőrszínű emberiség ideája képtelen idea. Olyan, mintha a növényvilágot egyetlen növényre, az állatvilágot egyetlen állatra csupaszítanók. Mindkettő belepusztulna.
Az emberiség is csak nyelvek és kultúrák sokféleségeként, hagyományokra épülő társadalmak sokszínűségeként őrizheti meg vitalitását. A mindig kiszámíthatatlan társadalmi változások csak akkor válhatnak valóban kezelhetőkké, ha az egyes emberi közösségek eltérő történelmi tapasztalata, sajátos – nyelvében is rögzült – világképe, lelki beállítottsága, a szó legtágabb értelmében vett hajlamai lehetővé teszik, hogy az újra és újra felbukkanó krízishelyzetekben azok a közösségek találhassák meg, és tehessék követendővé azt a megoldást, mely az eltérő helyszíneken és időpontokban a lehető leghatékonyabb.
A történelem a try and error, magyarán a próba-szerencse elve szerint működik. Minél többen próbálkozhatnak, annál valószínűbb, hogy az optimális megoldás a lehető leghamarabb felbukkanhat.
Egy utópisztikus álmokba dermedő világban, melyben mindenki mindenről ugyanúgy vélekedik, csakis a közösségek immunrendszerének összeomlására számíthatunk.
Legyen szó családról, régióról, nemzetről, emberiségről.