Az a szerencse és megtiszteltetés ért, hogy én szerkeszthettem dr. Balázs Lajos legutóbbi köteteinek java részét, így a nagy domokosi hármaskönyv – a házasság, születés és halál liminális szokások monográfiáinak bővített újrakiadását –, a nemiség monográfiájának két kiadását, tanulmányainak gyűjteményét, legutóbb pedig a Cérna és tű népi szerelmi eposzt.
De mi az eposz? A meghatározás szerint az eposz az elbeszélő irodalom legkorábban kialakult, nagy múltú műfaja, leggyakrabban verses formájú és nagy terjedelmű. Ugyanakkor szereplői rendkívüli tulajdonsággal rendelkező hősök, akik nagy tetteket hajtanak végre, s ezek a tettek a közösség életében jelentősek, de túlmutatnak a közösségi kereteken, kihatnak az egész emberiség sorsára.
Az eposzt a múlt költészetének is nevezik, fikció, amelyben a fantázia forrása az emlékezet, a hagyomány. Az előadott történet lehet egészen egyszerű, egyetlen tényből álló, vagy igen összetett és gazdag tagolódású, ábrázolhatja egy személy vagy egy szűk csoport tagjainak sorsát, de akár egy nemzetét is.
Balázs Lajos művei bár egy felcsíki nagyközség – Csíkszentdomokos – szokásmonográfiájának különböző fejezeteit képezik, a domokosi szokások a székely, a magyar szokásvilág keresztmetszetét adják; ha jól emlékszem, a szerző is gyakran élt ezzel a hasonlattal: a cseppben benne van a tenger.
A Cérna és tű tömör mondatait olvasva minden sor, minden gondolat ismerősnek tűnt, olvastam őket a monumentális terjedelmű kötetben, kötetekben, visszaköszöntek a számos könyvbemutató alkalmával elhangzott előadásokban. A nemiség témakörének különböző vetületeit tárgyaló fejezetekben a megszólalók társadalmi státusuk és szerepük mindennapjait, minden örömét és bánatát, olykor drámáit olvashatjuk. Főként az asszonyi sors drámáját.
A lexikonokból tudjuk azt is, hogy hagyományosan Homéroszt tartják az eposzi kellékek kitalálójának, noha rendelkezünk adatokkal korábbi használatukról is. Homérosz Iliász és az Odüsszeia, Zrínyi Szigeti veszedelem és Petőfi A helység kalapácsa című művei is azt példázzák, hogy közel másfél tucat eposzi kelléket különböztethetünk meg, Balázs Lajos azonban műve bevezetőjében leszögezi, hogy e kellékeket nem használta a domokosi szerelmi eposz megírásában, kiemelve, hogy hősei nem rendkívüliek, nem átlagon felüliek, s témája sem endkívüli. Holott választott hőse nem átlagos, hanem éles szemmel és éles elmével megáldott nő; témája pedig végképp nem hétköznapi, ugyanis hivatalosan, formálisan nem szokás beszélni az életnek erről a vetületéről, még akkor sem, ha informális keretek között az erről való beszéd átszövi a mindennapokat, a társas kapcsolatokat, a munkaalkalmakat és a szórakozást egyaránt. Tehát a Cérna és tű rendelkezik az eposz szinte valamennyi kellékével hősei, témája rendkívüliségének okán; az invokációt és a propozíciót a szerző előszava helyettesíti; az expozíció utáni kezdéskor – in medias res – a dolgok közepébe vág, a kényekre tér; az enumerációban megismerjük a szereplőket; az anticipáció előrevetíti a könyörtelenül beteljesedő végzetet; Deus ex machina: a cselekmény olykor váratlan, csodás fordulatokat vesz; megjelennek a szokásostól elütő, szinte csodás lények pl. más vidékek férfi és női szereplői képében; a cselekménynek mellékszálai vannak; a szerző él a retardáció, a késleltetés eszközével, melléktörténetekkel odázva el a végkifejletet; a műben állandó jelző – Epitheton ornans – fordulnak elő; olykor még az eposzi igazságszolgáltatás is megvalósul a peroráció, a cselekmény berekesztése előtt. A kellékek közül csupán a hexameter hiányzik, s noha a szövegből hiányzik az időmérték a balladai tömörség pótolja azt.
Még egy megjegyzést engedjenek meg: mikor a nemiségről szóló kötet szövegét gondoztam, majd a bemutatók során részleteket hallottam belőle, magyarázatokkal ellátva, egyre jobban erősödött bennem a gondolat, hogy ez a szöveg, annak drámai feszültsége sok lehetőséget rejt magában a tudományos feldolgozás mellett. S hogy más is így gondolkozott, mi sem bizonyítja jobban, mint a Szerelempatak című film elkészítése vagy most a Cérna és tű megjelenése. A valós, az adatközlők szájából elhangzott, dokumentált szöveg – a benne tömörülő drámai feszültséggel –, érzékkel összevágva, irodalmi alkotássá nemesült. Így lett belőle eposz, amihez Muhi Sándor sokatmondó kéregképei társulnak, csodás egységet alkotva.
Az illusztrátortól vett mondattal zárom eszmefuttatásomat: „Megítélésem szerint nem Csíkszentdomokosról, Székelyföldről, Erdélyről szól a történet, hanem ezek kapcsán, ürügyén ősi, archaikus, örök emberi érzésekről, életbölcsességről, az élet ezer ízéről.”