Többször is szóvá tettem, hogy a kommunista rendszer összeomlásának egyik legsúlyosabb következménye, az egyébként mind kétségbeesettebben agonizáló romániai magyar kultúra egységének összeomlása. Akkor még fuldokolni is valamiképp együtt fuldokoltunk. 89-ben lélegzethez jutottunk, de az egész hullt darabokra, hogy aztán a „darabok” is elveszítsék vonzáskörzeteiket. A nagyobb városokban megjelenő magyar lapok a kisebb településekre már el sem jutnak. A Kalotaszeg egyik legnépesebb településén Magyarvistán, mai lakóhelyemen, ujjaimon is megszámolhatom hányan olvassák a Szabadságot. A terjesztési hálózatok széthulltak. Az erdélyi magyar kulturálisan még többedmagában is egyenként kókadozik. Ez pedig már a tömeges asszimiláció előszobája. Önmagukat szerves egységekké szervező nyelvi-kulturális közösségeket erőszakkal sem nagyon lehet asszimilálni, az egyes ember látványos erőszaktételek nélkül is asszimilálódik. A társtalanságból elérhető társak közé menekül, még ha azok kezdetben kelletlenül fogadják is.
Ezért volt megrázó élmény a marosvásárhelyi Yorick Stúdió szombat esti magyarvistai vendégjátéka. A magyar állami segítséggel befejezett, erős tájjelleget is magán viselő helyi kultúrház volt a helyszín. A Yorick színház igazgatója, Sebestyén Aba a nyugati színházi körökben is ismert és elismert Székely Csaba Szeretik a banánt, elvtársak? című groteszkbe hajló monodrámáját adta elő. A nyelvében is bravúros szöveg, mely a BBC Audio Drama Awards nevű megmérettetésén radiofonikus forgatókönyvként nyert díjat, csaknem üres színpadon hangzik el, mely egyetlen háttérfalból, egy konyhai vízcsapkagylóból (vajon nem vették el ismét a vizet is, jut a kommunizmust is megélt néző eszébe), egy játékasztallá alakított kopottas bútordarabból, a kapcsolódó székből, valamint maroknyi játékkockából és egy több elemből illeszkedő rafinált geometriai alakzatból állt össze. A legfontosabb látványelem a színész teste és a folyton maga után vonszolt dupla nylonzacskó volt, melyből többrendben egy vizesflakon és egy végül el is fogyasztott banán került elő. Egy negyvenhét esztendős férfi dúdol, énekelget mikor magyarul, mikor románul és sokszor összefüggéstelennek tűnő, de mindig jelentéses, sőt jelentékeny mondatokban mintegy öntudatlanul rajzolta maga köré a piros-sárga-kék kommunizmus ma is dermesztő reminiszcenciáit. Az adott társadalmi lét szociális kontextusát: a mindenki által rettegett apát, aki úgy tudta egyszerre két telefonon intézni a szocialista építés „nyomasztó gondjait”, hogy közben a tökét is vakargatta. Az anyát, akiről csak annyit tudhattunk, hogy román, de ennek ellenére maga is retteg és végül – „ki tudja mi miatt” – felköti magát. A nagyobbik testvért, aki köldökzsinórjával már az anyaméhben úgymond öccse életére tört… (De az is lehet, hogy fordítva volt és Robi fojtotta meg a bátyját. Talán innen a rögeszmeszerűen visszatérő gondolat…) Az iskolát, melyben a főhőst dermesztő magány veszi körül, aki mindig a legjobb jegyeket viszi haza, s ha mégsem (mert fia összetéveszti Kubát Ausztráliával), az apa éles hangon vonja kérdőre az igazgató elvtársat. Ezt a magányt a gyönyörű Ana látványa látszik enyhíteni, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a lány apját, a sváb nevű képzőművészt épp az effélére specializált apa küldte „üdülni” Szamosújvárra. (A Duna-csatorna ugyanis akkorra már bezárt.) A főhőst három osztálytársa véresre veri. Az apa kinyomoztatja: ki volt a három fiú, és kirúgatja őket az iskolából. Ana még a parkban, miután Robi megvédi őt a támadóktól azzal, hogy elmondta: ő Veres elvtárs fia, elfogyaszt egy banánt. A második banán reményében felmegy a lakásra is. A második banánt azonban már soha nem eheti meg, mert Veres elvtárs szexuálisan molesztálja, miután banánvásárlás ürügyén elküldi a félkegyelmű fiát a boltba.Az újabb banán, csak a játék végén kerül elő a nylonzacskóból, s maga a főhős fogyasztja el. Persze ez a díszletelem is multifunkcionális, néha mikrofonként is használható. Merthogy közben zajlik a történelem. Ceausescu elvtárs is színre lép, sőt az iskolát is meglátogatja. Hősünknek piros-sárga-kék rózsacsokrot nyomnak a kezébe, melyről kezdetben azt hiszi, hogy őt illeti meg, de kiderül, hogy voltaképpen neki kell Ceaușescu elvtársnak átadnia. A nagy esemény tiszteletére az iskolaudvart is piros-sárga-kék rózsákkal ültetik tele. Csakhogy a piros rózsák megkutyálják magukat és nem hajlandók kinyílni, ezért a kékek meg a sárgák egy részét kénytelenek pirosra festeni. A látogatás alatt azonban elered az eső, s az iskolaudvart elönti a vérszínű festékfolyam. Norbi, főhősünk hiába keresi a tévében önmagát, Ceausescut a képernyőn már egy másik osztály veszi körül. Hogy végül a nagyfőnököt (korábban ez a megnevezés már büntetendő tett) szintén vérbe mossa a piros-sárga-kék történelem. De az apát ez sem hozza zavarba. „Szoros munkatársnője”, a „második házvezetőnő” szüleihez menekül vidékre, hogy aztán „börtönben töltött” hónapjaira hivatkozva, a magyar kisebbségi mozgalom élére állhasson. „Sikerrel szolgálja a magyarság ügyét”. Fia ekkor vesz tudomást róla, hogy apja nem is annyira román, mint korábban vélte. Aztán az apa is elhalálozik. Szívdöglesztő beszédek. Fia banánmikrofonján búcsúztatja. S az elvtársak nem is hagyják cserben. Londoni bankautomaták „karbantartására” szerződtetik. Minden jó, ha a vége jó.
Közben azonban egyéb különös dolgok is történülnek, az idő telik, de hősünk sem kívül, sem belül nem változik. Nem retrospektíve meséli történeteit, hanem szakadatlan drámai jelenben. A születés pillanatában – melynek kalandjait is mintegy helyszíni közvetítésben adja elő – ugyanaz a test és az arc, mint a záró pillanatban.
S ebből a meghökkentő kontrasztból ered az előadás szokatlan feszültsége is. A meglett férfi fizimiskája és a szinte már csecsemőkorban megrekedt gyerek arcjátékának, tekintetének beszédmódjának megdöbbentő kontrasztja. Ez a kontraszt ébreszt rá bennünket, idősebb nézőket arra, hogy mit is tett velünk a történelem. A kommunizmus gondoskodó állama – mely „megkímélt” a konfliktusoktól, a gondolkodástól, mely egyeseknek legendás banánt, másoknak bő moslékot juttatott, de senkit nem hagyott cserben – nem is engedett bennünket felcseperedni. Infantilisak maradtunk. S az értelmesebb fiatalok is megsejthetik: egy efféle szép új világ mennyire infatilisakká tehetné őket is. (Meg van rá az esély, a Nyugat, a mi Nyugatunk ismét Marx-szobrokat emel.)
Akárcsak Robertnek, nekünk is csak a „kézügyességünk” fejlődhetett valamelyest. Hiszen egy új világot kellett felépítenünk. És mi, óriásbébik nekiveselkedtünk újra és újra. Játékkockáinkból folyton még újabb világokat barkácsolgattunk, hiszen történtek hibák is, melyeket időről-időre ki kellett igazítani. A jövő sehogy nem akart összejönni, a múltat azonban sikerült tényleg végképp elfelednünk, s mikor Robert a játékasztal alsó polcán kezdettől ott heverő több elemből összeillesztett rafinált geometriai alakzatot végre szétszedi, már végképp képtelen szervesen illeszkedő egésszé összerakni. Maradnak a londoni bankautomaták. Azokat már nem is kell. Mármint összerakni…
Sebestyény alakításának rendkívülisége abban rejlett, hogy ezt a látszólagos katyvaszt, amit én itt megpróbáltam némileg összefoglalni, képes volt a vistai közönség lelkében is a humor és a döbbenet sajátosan posztmodern élményeként előállítani.
A vastaps őszinte volt. A közönség érzékenyebbé bűvölt közösségként hagyhatta el a nézőteret.
S ez már valóban megtartó teljesítmény!