Ha nem is érti, de érzi az ember – vallják mai adásunk vendégei.
Napjainkra ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindent, észszerűen szemlélve, szavakkal fejezzünk ki, és ezt elvárjuk önmagunk mellett másoktól is. Csakhogy a tudatosan elérhető részünk pusztán a felszín. Nem hatolva mélyebbre gyakran elveszünk a külsőségekben. Vannak dolgok, amelyeket lehetetlen kimondani, beszédben átadni, nagyon nehéz, mert túlságosan mélyről és régről törnek elő.
Ma, amikor a pötyögésen és a telefonon való görgetésen kívül alig használjuk valamire a finommotorikánkat, egyre többen élik meg örömforrásként az alkotást. Ez nem véletlen, mert az alkotás bármilyen formája (fonás, faragás, kötés, formázás) a lelki egészségünkre mindenképp jó hatással van. Neuropszichológusok szerint ezért a jutalomért a kézműves tevékenység közben felszabaduló dopamin felelős. A kézműveskedés végén érzékelhető “képes vagyok rá”-tapasztalat az életünk többi területére is kihatással bír. Nem kell tehát kétségbeesnünk akkor sem, ha a „nagy mű” készítése közben úgy érezzük, sosem lesz belőlünk mester. Annak értékét, ami végül kikerül a kezünk közül, javarészt az alkotásba fektetett munkának az élménye adja.
Mai adásunk vendégei (a Népművészet Ifjú Mestere és Junior Príma díjas) Antal Imola és Antal Eszter, egy csobotfalvi testvérpár, akik közösen szőnek. Azaz már csak részben, mert a közelmúltban saját szövőműhelyt alapítottak, mégis együtt kézműveskednek. Hogyan lehetséges ez? – a mai félórában kiderül.
Hallgassa meg a műsort!
