A bárdolatlan és szabadszájú Donald Tumppal szemben a néha meg-megbicsakló emlékezetű, de megfontolt ember benyomását keltő Joe Biden igazi úriembernek tűnt. A nemzetközi nyilvánosság joggal reménykedett benne, hogy a következetlen és a diplomáciai finomságokat sutba dobó Trump által látszólag még jobban összekuszált nemzetközi viszonyrendszer rendezésének – mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok és Kína, illetve Oroszország viszonyának – folyamata az obamai viszonylagos megfontoltság hagyományainak útjára tér vissza.
A nyugati média hangadó alakjainak nagy meglepetésére is ennek épp az ellenkezője következett be. Biden a Kínával folytatott kereskedelmi háborút nemhogy fel nem számolta, de még tovább is élezte. Katonailag meg a konfrontáció a Dél-kínai-tenger stratégiailag mindkét fél számára meghatározó jelentőségű zónájában a közvetlen háborús konfliktus kirobbanásának határára jutott. A kínaiak már attól sem riadnak vissza, hogy – ha pusztán retorikai okokból is – de az atomháború lehetőségét is „megcsillogtassák”.
A Die Weltben Maximilian Kalkhof az amerikai Graham Allison korábbi Destined for war (Háborúra ítélve) című könyvének alaptételeit emlékezetbe idézve arról értekezik, hogy az Alison által „Thuküdidész-csapdá”-nak (Thucydides’ Trap) nevezett szindróma a két világhatalom elsőbbségért folytatott küzdelmével tényleg a katonai feszültségek veszedelmes eszkalációjának útjára vezet. Alison Athén és Spárta mindkét államot csődbe taszító háborús konfliktusát állította párhuzamba Kína és az Amerikai Egyesült Államok hosszú évek óta körvonalazódó párharcával. Alison tételeit a könyv megjelenésének idején sokan vitatták, sőt tudománytalan képzelgésnek minősítették. Az, ami ma a Dél-kínai-tengerben történik, arra utal, hogy Alison feltevései korántsem voltak megalapozatlanok. Sőt.
A katonai konfrontációt máris irgalmatlan kommunikációs hadviselés vezeti be. Kína és legszorosabb szövetségesei már jóideje kitiltották országaikból az amerikai érdekeket képviselő internetet és az általuk létrehozott Intranetek révén terjesztik a maguk propagandáját. Az amerikai hegemónia már ebben a vonatkozásban is sérült. Az Amerikai Egyesült Államok igyekszik is szorosabbra fűzni a szövetségeseivel való együttműködést. Ned Price külpolitikai szóvivő úgy nyilatkozott, hogy „Kína visszaéléseit, rablókra jellemző kereskedelmi praktikáit és önnön technológiai felsőbbrendűségét demonstrálni szándékozó exporttörekvéseit eltökélten ellensúlyoznunk kell.” Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy Washington szövetségeseivel karöltve biztonságos félvezető gyártási kapacitásokat épít ki. A felvezetőkre alapozott chipek ugyanis a modern gazdaság alapját képezik. Manapság minden fontosabb ipari termék nélkülözhetetlen összetevői. A Tajvan-körüli konfliktus hátterében is ezek az érdekek húzódnak meg, hiszen Tajvanban található a nyugat chip-iparának jelentős része. Márpedig Kína Tajvant az ország szerves részének tekinti. Ezek a kapacitások tehát ma már nem kifejezetten biztonságosak. Arról nem is beszélve, hogy Kína igényt tart csaknem a teljes Dél-kínai-tenger ellenőrzésre. Annak dacára is, hogy a Hágai Nemzetközi bíróság egyik ítélete 2016-ban ezeket az igényeket megalapozatlannak nyilvánította. Kína azonban az ítéletet ignorálja. Időközben a vitatott szigetek jelentős részén katonailag is berendezkedett. Nyilvánvalóan ki akarja szorítani a térségből azokat az amerikaiakat, akik ott 1945 óta domináns szerepet játszottak. Főként Guam szigetére, az Amerikai Egyesült Államok ún. külbirtokára és Tajvanra mint szövetségesre alapozva. Ezt a szövetségi rendszert hivatott kiteljesíteni az úgynevezett QUAD (az eufemisztikusan Négyoldalú Biztonsági Párbeszédnek nevezett szövetségi rendszer), melyben India mellett a csendes óceáni szövetségesek, Japán és Ausztrália is részt vesz. A QUAD-ot a sajtó gyakorta „ázsiai NATO” néven is emlegeti.
De egy másik, nem kevésbé félelmetes tábor is körvonalazódik. A kínai provokációkat (melyek egyelőre Tajvan és Hongkong ellen irányulnak) Biden is siet éles szavakkal megbélyegezni. Mindenekelőtt azzal, hogy egyik, a napokban elhangzott beszédében a diplomáciai nyelvezet alapelveinek fittyet hányva Putyint mindközönségesen gyilkosnak titulálta. A tét ez esetben Európa. Az oroszokkal való konfrontáció igazi célja az, hogy a NATO-tag európai országokat, mindenekelőtt Németországot leválasszák a nem hivatalos orosz partnerségről, s ezzel megakadályozzák a Nord Stream 2 földgázvezeték üzembe állítását. (A folyamat az utolsó lépéseknél tart.) Angela Markelnek választania kell Amerika „jóindulata” és az egész Európa számára létfontosságú orosz földgáz (implicite az oroszoknak való viszonylagos gazdasági „kiszolgáltatottság”) előnyei közt.
Oroszország és Amerika közt is jó ideje folyik az információs hadviselés. Biden azzal vádolja Oroszországot, hogy a nyugatnak szánt tévé- és rádióadásaival „a Nyugat demokratikus diskurzusát, és következésként a nyugati államok közti bizalmat hamis állításaival, torz véleményeivel áláássa, a szabadon választott politikusok és Intézmények hitelét lerombolja”.
Ennek a hamis véleményformálásnak az ellensúlyozására Amerika egy olyan Rapid Allert System (gyors információs riasztórendszer) fölépítését tűzte ki célul, mely a külföldi hatalmak főként Európára irányuló propaganda-akcióinak meghiúsítását összehangolhatja. Ide tartozik a Szabad Európa Rádió adásainak ismételt kibővítése. (A román, mint tudjuk, soha nem szűnt meg, de nemrégen a magyar is újraindult.) Clemens Wergin, a Die Welt tudósítója is úgy véli, hogy „Európa új szerepe döntően azon múlik, hogy Németország késznek mutatkozik-e Oroszország-politikáját alapvetően átgondolni.”
Oroszország és Kína közt nem létezik (legalábbis eleddig) semmiféle formális együttműködési egyezmény. Biden – nézetem szerint meggondolatlan – gesztusai könnyen oda vezethetnek, hogy Kína és Oroszország, Putyin és Hszi Csin-ping is összezárjanak. Márpedig a kínai gazdasági kapacitás és az orosz atomarzenál összeházasítása hátborzongató kilátás.
Amerika és a világ számára is.