Gyakran hallanni azt, hogy Romániában csak telik-múlik az idő, és nem történik semmi. Mai jegyzetemben egy gyakorlati példával szeretném igazolni, hogy bizony igen. És talán azt is, hogy a közismert latin szólásmondásnak – tempora mutantur, változnak az idők – nagyon is igaza van. Különösképpen ha figyelembe vesszük a szólásmondás egészét: tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ami nem jelent mást, minthogy változnak az idők és vele együtt mi magunk is.

1992-ben hatalmas felháborodást váltott ki, hogy mind Hargita, mind Kovászna megyében lecserélték a magyar prefektusokat. Az RMDSZ buzdítására a két megye magyar lakossága kisebb-nagyobb tüntetéseken vett részt, de a médiabeszámolókon kívül nem értek el különösebb eredményt. Tekintettel arra, hogy közeledtek a parlamenti választások és a Stolojan kormány nem akart semmiféle felfordulást, két fordulóban, Bukarestben és Sepsiszentgyörgyon is tárgyalni kezdett RMDSZ vezetőkkel és végül megegyeztek abban, hogy egy román és egy magyar, tehát ikerprefektusok lesznek a két megyében, bármiféle döntésük csak közös aláírás nyomán lesz végrehajtható.

A választások nyomán, 1993-ban, a Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja állított kormányt, a Văcăroiu kabinet pedig nem sokat tétovázott, és alighanem a jórészt magyar összetételű megyei tanácsok és a magyar tanácselnökök ellensúlyozására kirúgta a magyar félprefektusokat. Megint kisebb-nagyobb tüntetések törtek ki, a megyei tanácsosok pedig kilátásba helyezték együttes lemondásukat is. Ebből azonban nem lett semmi, vérmesebb helyi magyar politikai vezetők pedig azt javasolták, hogy másodrangú polgárságának jeleként a székelyek tűzennek ki kabátjukra sárga csillagot. Ennek meg az lett az eredménye, hogy a hazai és nemzetközi zsidó szervezetek kezdtek tiltakozni:  saját, olyannyira megszenvedett szimbólumaik tőlük nem vehetők el.

Azóta eltelt huszonnyolc esztendő és az idén immár az RMDSZ részvételű koalíciós kormány nevez ki prefektusokat és alprefektusokat az egész országban. Többek között magyar kormánymegbizottakat úgymond román megyék és román prefektusokat székely, vagy jelentősebb magyar lakossággal rendelkező megyék élére.

A koalíciós partnerek megegyezése nyomán kialakult politikai algoritmus csupán Kolozsváron okozott kisebb szóváltást, de semmiképpen nem etnikai alapon, hanem a helyi liberálisok hiúsági kérdést csináltak belőle, mondván, hogy a pártnak ők szerezték a legtöbb szavazatot.

Sem a román, sem a magyar lakosság soraiban a prefektusok kinevezése nem keltett semmiféle visszhangot, ami azt is jelzi: az ország megszokta, hogy az államigazgatásnak működnie kell és mindenekelőtt az a fontos, hogy megfelelő szakemberek kerüljenek a megyei kormányhivatalokba.

Időközben ugyanis ezeknek a hatásköre is átalakult, manapság a kormánymegbizottak leginkább a különböző helyi és megyei határozatok törvényes felügyeletét biztosítják, a központosítás egyre fokozottabb lebontása nyomán pedig az önkormányzatokhoz került számos olyan társadalmi és közigazgatási feladat, amelyeket helyi és megyei szinteken jobban el tudnak látni.

Több mint egy negyedszázad alatt tehát végre-valahára előretört az a szubszidiarítás, amelyről a rendszerváltás után csak beszéltek, és azt jelenti, hogy a problémákat azon a szinten kell megoldani, ahol keletkeznek. És ehhez egyre inkább hozzárendelik a pénzügyi eszközöket is.

Igen, észre kell vennünk. Változnak az idők. És nem csupán a vírus miatt.