Gyakorta hozakodom elő az alábbi gondolatmenettel: Ha az állampolgárság alapvető feltétele, hogy a befogadottnak – kötelező módon – el kell sajátítania a befogadó állam nyelvét és kultúráját, de az állam semmiféle garanciát nem nyújt arra, hogy a jövevények (ha közösséggé szerveződhetnek) megőrizhessék saját nyelvüket és kultúrájukat is, nyilvánvalóan megkülönbözteti a „befogadottakat” az állam őshonos állampolgáraitól, akiknek mindehhez jogaik vannak. Nem is akármilyenek.

Aki ezeket a jogokat megkérdőjelezi, rendelkezzék bár állampolgársággal is, a szó szigorú értelmében mégsem „igazi” állampolgár. Sőt, tovább megyek: ha a befogadottnak kötelessége – és valóban az – elsajátítani  a befogadók (azaz többségiek nyelvét, nem az lenne a természetes , hogy – a kölcsönösség elve alapján – maguk a többségiek is megismerkedjenek azok nyelvével és kultúrájával, akiket területi vagy demográfiai okokból (tehát soha sem pusztán szívjóságból) ők maguk tettek így vagy úgy állampolgárokká? 

Ez a gyakorlat az utóbbiak, az úgynevezett őshonos kisebbségek esetében még hajmeresztőbb.

Lényegében arról van szó, hogy a demokratikus világ rendre egynyelvű és egykultúrájú államokat produkál, miközben ezeknek az államoknak a harmonikus együttéléséről (szolidaritás, sokoldalúság) áradozik. Ha az adott államokon belüli nyelvi-kulturális közösségeket a rendszer az Európai Unió szintjén összeférhetetleneknek tekinti – magyarán úgy véli, hogy a kisebbségek (kisebbségiként) legjobb eseteben is csak megtűrhetők, de távlatilag mindenképpen többségivé kell válniuk, hogyan lehetséges az – egyenként  markánsan diktatórikus eszközökkel összefércelt – nyelvi–kulturális tagállamok harmonikus együttélése? Magyarán: az Európai Unió.

Cikkeim kommentátorai (van, aki csak annyit jegyez meg: „Sajnállak, Béla”), azzal vádolnak, hogy elméleteket gyártok. Pedig csak józan ésszel próbálok végiggondolni egy számunkra kulcsfontosságú kérdést.

Ez a kérdés ugyanis korántsem elméleti. A lehető leggyakorlatibb. Az Unió létének legelképesztőbb paradoxonára kérdez rá. Miközben a kisebbségek nyelvi-kulturális önazonosságot, valamiféle, a fasizmussal szinonim identitarizmust képviselnek, vajon nincs az Unió „természetébe” – sokszorosan is – belekódolva ugyanez az identitarizmus? A vádat megfogalmazók nyelvén: valamiféle sokoldalú fasizmus?

S vajon nem vezet ez ugyanúgy az Unió széthullásához (mely a brexittel már beindult), mint ahogyan a szovjet hatalom által összepréselt államok esetében történt? (Lásd: Jugoszlávia, Csehszlovákia, s mindenekelőtt a Szovjetunió!)

Lehet engem sajnálni. A sajnálkozás tiszteletre méltó emberi érzés. De Sütő András Szervét Mihályával szólva én is csak annyit kérnék, hogy a sajnálkozás ne elítélést, hanem érveket hívjon elő.

Meggyőző érveket. Várom, hogy valaki felvilágosítson, miben tévedek? Ismét Szervét Mihályt idézve: „Ki-ki legyen rabja a lelkiismeretének. Győzzetek meg, győzzetek meg, ha tévedek!”

Az ugyanis, hogy manapság – világ szerin tova – a fentiekben vázolt helyzet a „valóság”, nem érv, csupán az érvek megkerülése, illetve inkvizitórikus elhárítása.

Én is sajnálom magunkat. Mert egy demokratikus társadalomban gondolkodni immár nem csak szabad, de kötelező is.