A Twitter és a Facebook meghatározatlan időre felfüggesztette Donald Trump regnáló elnök hozzáférését a két közösségi oldalhoz. Felvetődik néhány kérdés: cenzúra-e ez, vagy sem? A demokrácia bástyáinak, avagy politikai nehéztüzérségnek kell-e tekintenünk a két közösségi oldalt? Ki cenzúrázza a cenzorokat? Átvehetik-e a közösségi oldalak az állam demokratikus intézményeinek a szerepét?

Mielőtt megválaszolnánk a fenti kérdéseket, siessünk leszögezni, hogy Donald Trump négy éves elnöksége alatt, különösen pedig az utóbbi hónapokban messzemenően megsértette a demokrácia játékszabályait, a Twittert pedig visszaélésszerűen használta. Elnöksége alatt több mint 25.000 üzenetet posztolt, ami napi 17 bejegyzést jelent, ezzel gyakorlatilag kiváltotta az elnöki hivatal és a külügyminisztérium szolgálati kommunikációját, semlegesítette saját apparátusát, nem egyszer ellentmondva kormánya tisztségviselőinek. Minden demokratikus hagyományt felrúgva, az elnök többször is Twitter-üzenetben közölte, hogy kit rúg ki és kit nevez ki bizonyos állami tisztségekre. Még ennél a gyakorlatnál is veszélyesebb és jogsértőbb volt az – az azóta törölt – videoklip, amelyben, Trump agresszív, militáns üzenetben mozgósította tüntetésre a híveit és a CNN forrásai szerint hasonló tömegmegmozdulásra biztatta volna támogatóit január 20-ra, Joe Biden ünnepélyes beiktatásának napjára.

Az első kérdést szerintem két részre kell bontani. Egyfelől nem tagadható, hogy a Twitter cenzúrázott akkor, amikor letörölte Donald Trump bejegyzéseit. Másrészt viszont az sem vitatható, hogy a két cég jogszerűen járt el. Annak ugyanis, hogy valaki regisztráljon a Twitteren (s ugyanez érvényes a Facebookra is) feltétele az, hogy elfogadja a közösségi oldal feltételeit és moderálási alapelveit, amelyekkel felhatalmazza a szolgáltatót arra, hogy eltávolítson bizonyos bejegyzéseket, vagy letiltson egyes felhasználókat. Nem kifogásolható tehát, ha a két közösségi oldal gyakorolta jogait. Azon lehetne vitatkozni, hogy a Twitter cenzúráját a demokratikus elvek védelme, netán nemzetbiztonsági megfontolások mennyire tették indokolttá.

Ha viszont eltekintünk Donald Trumptól és nem a konkrét esetet, hanem a jelenséget nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy némi aggodalomra adhat okot az, ha egy magáncég, jelen esetben a Facebook – amelyikről közismert, hogy magánszemélyek személyes adatait adta el az Oxford Analytica tanácsadó cégnek, amelyikről okkal feltételezik, hogy kémkedéssel foglalkozott – beleszóljon a politikai küzdelembe, ellehetetlenítsen egyes politikai szereplőket olyan körülmények között, amikor az online-kampány immár nélkülözhetetlen eleme a politikai kommunikációnak. Ráadásul az is jogos aggodalomra ad okot, hogy a Twittert és a Facebook-ot senki sem cenzúrázza, tévedéseiket nem kötelesek korrigálni, esetleges partizánkodásaikat senki meg nem állíthatja, pontosabban csak akkor, ha azt egy bíróság kimondja, de addig – Amerikában különösen – nagyon hosszú és rögös út vezet.

Egy olyan ámokfutót mint amilyen Donald Trump nem a Twitternek, hanem az állam arra hivatott, demokratikus intézményeinek a tiszte megállítani. Történt rá kísérlet, a Képviselőház egy évvel ezelőtt kezdeményezte az elnök elmozdítását, azonban a republikánus többségű Szenátus ezt megakadályozta. Sajtóértesülések szerint bár a republikánus szenátorok egy része egyetértett a kezdeményezéssel, azonban féltek azt megszavazni, tekintettel az elnök népszerűségére.

Újabb fogas kérdés, hogy amennyiben az állami intézmények nem teszik a dolgukat, akkor helyükre léphet-e a magántulajdonban lévő közösségi média? Egyértelműen nem. No de szükséghelyzetben sem? Akkor sem, ha fennáll a polgárháború veszélye? …

A Twitter és a Facebook precedenst teremtett. A konkrét esetben szükségeset, viszont elvi szempontból veszélyeset. A bűn, azonban nem a két cégé. A bűn azoké, akik nem akadályozták meg a két közösségi oldal monopolhelyzetének a kialakulását. Erre ugyan az Obama adminisztráció korábban tett egy erőtlen kísérletet. Trump a Twitteren bírálta ugyan a Twittert, de ő sem lépett a monopolhelyzet széttörése érdekében, azt remélve, hogy a nagyobb hatósugarú közösségi oldal nagyobb kommunikációs lehetőséget jelent a számára (ebben igaza volt, az elnöknek több mint 90 millió Twitter-követője van). Es itt a kör bezárul.