Hogy a 2020-as esztendő radikálisan megváltoztatta életünket, s hogy immár soha nem térhetünk vissza az új évezred kezdetének euforikus évtizedeibe, közhelyszámba megy. De hogy egészen pontosan miről is van szó, arról kevesen beszélnek.
Pedig mind kevésbé hiszünk már abban, hogy az emberi elme és annak káprázatos szülötte, a modern természettudomány minden vonatkozásban érti, sőt hamarosan megértheti a világot, és hogy ma már aligha érhetnek bennünket igazán kínos meglepetések. Persze, mindezt már a környezeti válság jól érzékelhetően halmozódó következményei is sugallhatták, de azokat (egyelőre) még egyszerű volt elhessegetni magunktól, hiszen a hurrikánok, a fél országokat lángra lobbantó erdő- és bozóttüzek, a tengerpartok algásodása, a gleccserek fogyatkozása, s az ezzel (is) járó elsivatagosodás, az állat- és növényfajok pusztulása, a nagyvárosok légszennyeződése bennünket – a mi kis mikrovilágainkba zárkózó emberi lényeket – nem egyszerre, azaz nem mindenütt és nem mindenkor érintenek. Sőt, vannak olyanok is, akik egyelőre csak a sajtóból szereznek róluk tudomást, s akiket csupán egyfajta kellemetlen, de közvetlen hatásaikban csupán kuriózumok gyanánt legyintenek meg. S ha érintenek is, hajlamosak vagyunk valamiféle egykedvű fatalizmussal fogadni, hiszen mit tehetünk mi ellenük…?
A korona-vírus azonban gyakorlatilag egyszerre és mindannyiunkat fenyegetett. Közvetlenül bár, de nem azonos mértékben. Így aztán a fiatalabb generáció tagjai, akik az idősebb nemzedékeket azzal vádolják, hogy a klímaválság várható következményeit nem hajlandók komolyan venni, s ezzel az ő jövőjüket teszik kockára, ugyanezt a felelőtlenséget követik el az idősebbek rovására. Ők ugyanis viszonylag könnyen (mintegy tévéből „nézve”) esnek át a fertőzésen, miközben az idült betegek és az idősek ugyanúgy belepusztulnak a kórba, mint távoli vidékek emberei és állatai a klímaválság által kiváltott természeti katasztrófákba. De a szórakozásaikról ők ugyanúgy nem hajlandók lemondani, mint az idősebbek – kárhoztatott szokásaikról. Addigi kell élvezni a gyönyöröket, ameddig lehet.
Van az életnek más értelme is…?
Divat dicshimnuszokat zengeni a szolidaritásról, az ápolók és a kutatók megfeszített, s valóban önfeláldozó munkájáról. Ők valóban megérdemlik az elismerést. De rémisztő, hogy a népesség jelentős része ez esetben is inkább a tagadást választja. Vonakodik a vírus létezését is elismerni, és sokan az elképesztő szellemi és műszaki erőfeszítésekkel kikísérletezett védőoltásokat is elutasítják. Tehetik, hiszen őket nem fenyegeti közvetlen veszély. Társadalmaink amúgy is elöregedtek, s a nyugdíjasokat és a betegeket a következő nemzedékeknek kell eltartaniuk. Mi végre? Hadd hulljon a férgese…!
Minden jel arra vall, hogy bár a világ már valóban soha többé nem lehet olyan, mint amilyen korábban volt, mi emberek, legalábbis többségünkben aligha leszünk mások. Márpedig demokráciában a többség a meghatározó.
S ami még szomorúbb, ezt a többséget továbbra is egy kisebbség manipulálja. A saját érdekében. Megvannak hozzá az eszközei. A profitmaximalizáció – továbbra is gazdaságszervező – elvéből következően egyre nagyobb a szakadék a néhány százaléknyi szupergazdagok és a középosztály közt, hogy a végképp leszakadt társadalmi rétegekről ne is beszéljünk. A milliárdosok nagyvonalúan pénzelik a sajtót, a reklámszakmát, a szórakoztatóipart. Igaz, mindez az ő nézőpontjukból pusztán garasokba kerül. De súlyos dollárkötegeket jövedelmezhet.
Kerül amibe kerül. Mármint a többieknek…