A hazai és a magyarországi közéletben időnként felizzik a vita az erdélyiségről, arról, hogy egyáltalán van-e ilyen, s ha igen, akkor az miben különbözik a magyarországi magyar az erdélyi magyartól, van-e erdélyi magyar irodalom, vagy csak simán magyar irodalom, stb. Aztán van ennek a vitának egy másik szála, arról, hogy toleránsabbak-e az erdélyi magyarok, mint a magyarországiak, és ha az erdélyi magyar Magyarországra települ át, akkor mit visz oda magával, hogyan integrálódik a magyar társadalomba, stb. Ugyanezek a kérdések természetesen feltehetők a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyarság esetében is.
Ingoványos talaj ez mindenféle olyan eszmefuttatás számára, amelyik egyértelmű válaszokat kíván megfogalmazni a felvetett kérdésekre. Kizárólag a származás alapján megítélni kulturális, vagy közéleti megnyilvánulásokat, kapitális hiba lenne. Másfelől letagadhatatlan, hogy az elmúlt száz év nem múlt el nyomtalanul az erdélyi magyarság életében és közösségi tudatában. Olyan kulturális jegyek jelentek meg a romániai magyar társadalom életében, amelyek a magyarországi magyarok esetében értelemszerűen nem alakultak ki. Itt nem az asszimilációra gondolok, hanem inkább arra, hogy a kisebbségi létnek vannak áldásos és kevésbé áldásos következményei, s ezek óhatatlanul megjelennek úgy a művészi, mint a közéleti megnyilvánulásokban.
Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert Magyarországon az utóbbi időben két esemény is borzolta – főleg az ellenzéki – kedélyeket. Az egyik Vidnyánszky Attila esete, aki tehetséges rendezőként főszerepet vállalt a Színház- és Filmművészeti Egyetem autonómiájának a megszüntetésére tett kormányzati gazemberségben. A Vidnyánszkyt elmarasztaló vélemények hangoztatói közül egyesek azt az úgynevezett érvet is elővették, hogy a rendező tulajdonképpen ukrajnai magyar, nincs mit keresnie Magyarországon. A másik eset egészen friss. Az Origo nevű kormányközeli lapban megjelent Demeter Szilárdnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának egy minden szempontból minősíthetetlen újságcikke, amelyben relativizálja a Holokausztot, Soros Györgyöt liberális führernek nevezi, aki gázkamrát csinált Európából. A durván szélsőséges írás teljes joggal nagy felháborodást váltott ki és nemcsak Magyarországon. Csakhogy a racionális érvek mellett itt is megjelent a „húzzon vissza Romániába” felszólítás.
Túl azon, hogy az effajta diszkrimináció lejáratja azt az egyébként nemes ügyet is, amelyiknek a nevében megfogalmazták, igazi csapdahelyzetet teremt. A magát nemzeti elkötelezettségűnek feltüntető magyar kormányzat számára lehetőséget ad arra, hogy egy nemtelen támadás ellen megvédje nemcsak a származása miatt elmarasztalt közszereplőt, hanem azt a galád ügyet is, amelyet amaz képvisel. Csapdahelyzet ez az erdélyi (kárpátaljai, felvidéki, délvidéki stb.) értelmiség számára is, hiszen úgy kell visszautasítania az igazságtalan általánosítást, hogy ezt ne értelmezhessék a magyarországi esetek jogos kritikája elleni megnyilvánulásnak.
Itt kell megemlíteni azt is, hogy a „húzzon vissza Romániába” típusú szájtépés tulajdonképpen a belügyekbe való be nem avatkozás Ceauşescu által szentnek tartott külpolitikai elvét szolgálja, éppen úgy, mint ahogyan a magyar kormány által követendőnek tartott nemzetállami doktrína. Ha van erdélyi szellemiség, akkor az ezekben a kérdésekben mindenképp nagyobb tapasztalaton, több tudáson alapszik, mint a zsigeri hőbörgés. Oda kellene figyelni rá, határon innen, de főleg azon túl.