Az, ami Amerikában történik több mint megdöbbentő. Nem csoda, hogy a világsajtó szinte már a követhetetlenségig tele van helyszíni tudósításokkal, kommentárokkal, értelmezési kísérletekkel. Sokan úgy vélik, hogy a fő ok az amerikai társadalom rendszerszintű rasszizmusában rejlik. Mások szerint a rasszizmus és az antirasszizmus puszta politikai eszközök arra, hogy az egymással engesztelhetetlenül szemben álló konzervatívok és liberálisok „véglegesen” leszámoljanak egymással. Az ellentétek korántsem újkeletűek. Az előkészületek (Lásd árokásás! Van, aki egyenesen lövészárkokról beszél) közel két évtizede zajlanak.

A baloldal szerint az elnyomás, a kizsákmányolás és a diszkrimináció az amerikai társadalom lényegéhez tartozik. Az amerikai társadalmat eleddig egyben tartó társadalmi szerződés azon az elven alapult, hogy a fehérek bizonyos előjogokkal rendelkezhetnek.

Az persze tagadhatatlan, hogy Amerika demokratikus állam, melyben minden állampolgárt jogok illetnek meg. Papíron legalábbis. Akárcsak minálunk. De hosszabb távon nem annyira a jogok, mindinkább az igazságosság, azaz a jogok érvényesíthetőségét megalapozó lehetőségek számítanak. Ezek hiánya előbb vagy utóbb csakis robbanáshoz vezethet…

Márpedig az igazságosságot csakis az emberhez méltó létfeltételek és az emberi méltóság tisztelete garantálhatja. Ezek a fehér népesség egy jelentős – főként az utóbbi évtizedekben lecsúszott – részénél is hiányoznak. A feketéknél vagy – politikailag korrekt beszédmódban – az afroamerikaiknál a hiány sokszorosan nyomasztóbb. A munkanélküliség arányaiban közel kétszerese a fehérekének, a közepes reáljövedelem szintén. S a szegénységi ráta is 20 százalékkal nagyobb, mint a fehér népesség körében.

Magyarán az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a lakás- és a munkaerőpiac szisztematikusan diszkriminálja a feketéket. S ez akkor is igaz, ha mindennek ellenére egy feketének is megvan a lehetősége arra, hogy gyakorlatilag az élet bármely területén érvényesüljön. Csakhogy mivel Amerikában (is) minden – vagy csaknem minden – a pénzen múlik, kevesebb fekete engedheti meg magának, hogy éljen az elvi lehetőséggel.

Korábban az „Amerikai álom” főként a fehér munkásság és -középosztály számára jelentett reális önmegvalósítási lehetőséget. Ma már az utóbbiak számára is mind kevésbé. Amerika újabban a technológiai milliárdosok és egyéb plutokraták álmainak a megvalósulása. A világjárvány 13 millió amerikait tett munkanélkülivé, Mark Zuckerberg Facebook-cézár ezalatt 25 milliárd dollárral növelte amúgy is eszméletlen vagyonát.

A rendszer fokozatosan működésképtelenné válik. Amint azt Karin Peterssohn az Internationale Gesellschaft und Politik hasábjain ütős érvekkel bizonyítja, Amerika ma már olyan demokrácia, melyben a diszkriminációra és a közösségi média (más szóval az internet) révén zajló megfigyelésre alapozott kapitalizmus toxikus keveréket alkot. Trump és – az elnököt találkozóikon a Facebook „Number one”-jaként emlegető –  Mark Zuckerberg szoros szövetséget alkotnak, még ha Trump a közösségi médiára is szeretné rátenni a kezét.  

A mai zűrzavar abból fakad, hogy ma már nem csak azok szeretnének hozzáférni a demokratikus döntésekhez, akiket korábban kizártak belőlük, hanem azok is, akik időközben veszítették el a részvétel lehetőségét. A lassan kölcsönössé váló rasszizmus és a Facebook kombinációja mindinkább az Egyesült Államok létét fenyegeti. A nagy német lapok washingtoni tudósítói az Uniót – már legalább másfél évtizede – nem Egyesült, hanem Meghasonlott Államok gyanánt emlegetik. Az utóbbi években a szakadékok olyannyira elmélyültek, hogy – teljesen függetlenül attól, hogy ősszel ki kerül hatalomra – az állam egységét is fenyegethetik.

És hogy a politikai válság milyen mély erkölcsi válsággal is párosul, azt nem csupán a felnőttek, hanem a gyerekek öngyilkossági adatai is jól jelzik. Kate Julians az  Atlantic című lapban írt cikkéből tudom, hogy a 10 és 24 éves fiatalok öngyilkossági rátája az utóbbi években 56 százalékkal növekedett, és ma már a közlekedési balesetek és gyilkosságok után a második helyen áll az elhalálozási statisztikákban.  Sőt, ami talán ennél is megdöbbentőbb, az 5 és a 11 éves gyerekek öngyilkossági adatai is a 2007-es 580 000-ről 2015-re egy millió fölé emelkedtek. Nagy részüket a szülők drogfogyasztása, a többit az iskolai- vagy játszótársak internetes zaklatásai, a fenyegetések, zsarolások, rágalmazások kergették öngyilkosságba. Mindenki retteg valamitől. Így aztán a gyerekek félelmeit a szülők sem veszik komolyan. Abban a hitben, hogy majd csak kinövik őket.

Van gyerek, aki valóban túléli a félelmeit, de pszichikailag beteg felnőtté válik. Ami nem mindig látszik rajta. Így aztán szabadon fegyvert is viselhet.

A sajtó az utóbbi évekből három, rendőrök által meggyilkolt afroamerikait emleget: Ahmand Aberyt, Bonna Taylert és George Floydot. Arról azonban alig esik szó – én is csak Daniel Friedrich Sturmnak a június 7-ei  Welt am Sonntagban között cikkéből vehettem – hogy 2010 és 2019 között 862 rendőr esett gyilkosság áldozatává. És az sem mellékes, hogy a népességen belüli arányukhoz viszonyítva a legtöbb gyilkosságot fekete rendőrök követték el. A fehér rendőrök aránya 60,4 százalék, de ők csupán a bűnözők 36,5 százalékát gyilkolták meg. Az afroamerikaiaké 13,4 százalék, ők viszont már a bűnözők 23,4 százalékának a haláláért felelősek, a latinók esetében az aránypár 18,3 a 15,7-hez.

A kép tehát korántsem egyértelmű. Így aztán ki-ki ideológiai hovatartozásának, érzelmi beállítottságának, politikai elfogultságának megfelelően szabadon mazsolázhat a tényekből, hogy a saját igazságát bizonygathassa.

Mindez azonban a helyzeten aligha változtathat. Mindannyian bajban vagyunk. Mert Amerika egykor mindannyiunk nagy reménysége volt.

Kiben bízhatnánk, ha már Amerikában sem…? Végképp!