Németországban heves viták folynak az úgynevezett elővigyázatossági-paradoxonról. Lényege a személygépkocsik biztonsági övének példájával szemléltethető. Ha a gépkocsi minden utasa is beköti az övet, akkor is csupán néhány ember akad majd, aki ennek köszönhetően túlél egy olyan balesetet, melybe egyébként belehalhatna. Az autósok és utasaik többségének az övből semmi haszna nincs. Sokakat zavar is. S látszólag okkal. Az elsöprő többségnek ugyanis egy életen át nincs életveszélyes balesete. Az öv tehát szinte már fölösleges. Legalábbis ha eltekintünk annak a néhány embernek az esetétől, akit a sors nem kedvel különösebben…
A koronavírus-járvány haláleseteinek megelőzése érdekében hozott intézkedések ellen is felhozhatók hasonló érvek. Sőt, sokan ütősebbeknek is érzik őket, mint a biztonsági öv esetében. Az autóbalesetek ellen ugyanis az életkor nem nyújthat semmiféle garanciát. A tapasztalatlanabb vagy meggondoltalanabb fiatalok gyakrabban követnek el baleseteket, mint az idősebbek, akiknek időről-időre maguknak is orvosi vizsgán kell átesniük.
A koronavírus esetében azonban a 60 év fölötti korosztályaz úgynevezett kockázati csoportba tartozik, tagjai ugyanis legtöbbször már betegek is. Esetükben a fertőzés végzetes lehet.
De hát ők – inkább előbb, mint utóbb – koronavírus nélkül is el fognak halálozni. Boris Palmer, a németországi Tübinga zöldpárti polgármestere úgy is vélekedik, hogy „Mi, itt Németországban, ha lehet, olyan embereket is megmentünk, akik akár egy fél éven belül életkoruk vagy betegségeik miatt így is úgy is halottak lennének.” A gazdaságnak és a társadalomnak nem kerül ez túlontúl sokba? – teszik fel a kérdést mások is. Érdemes feláldoznunk azokat a szabadságjogokat, melyekért – a II. világháborúban például – emberek tízmilliói veszítették életüket?
A többséget – és nem csak időseket – már maga a kérdésfelvetés is irritálta. Boris Palmert például, aki – az őt ért kritikák nyomán is – ragaszkodott nézeteihez, a zöldek lemondásra szólították fel, s a pártból való kizárását is kilátásba helyezték.
Sokan azonban, bár Palmer biologizálónak és érzéketlennek tekintett álláspontját elutasítják, mégis úgy érzik, hogy a társadalmi kapcsolatrendszerek időleges felfüggesztésével járó óvintézkedések valóban túlzóak és nagyrészt fölöslegesek. Több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajthatnak. Arról nem is beszélve, hogy az idős, illetve krónikus betegségekben szenvedő emberek védelme más úton-módon is megoldható. Például úgy, hogy maguk a – veszélyeztetettségük tudatában lévő – csoportok tagjai maguk alkalmazkodnak önként – mintegy önvédelemből – a kényszerintézkedésekhez. Azaz nem hagyják el lakásaikat, nem érintkeznek idegenekkel, vagy ha igen, a legkisebb kockázatot is megpróbálják kerülni.
Már csak azért is, mert a fulladásos halál, melyet a koronavírus okoz, a legrettenetesebb halálnemek egyik. Akinek már volt pechje fuldokolni az pontosan tudja, micsoda iszonyatos érzés.
A fiatalabb generációk, s főként a hozzátartozók amúgy is segíthetnek elviselhetővé tenni az idősebbek helyzetét. Ilyenkor derül ki, hogy mégiscsak jó, ha vannak hozzátartozók. Hogy a gyerekek nem csak terhet jelentenek (ahogyan a – ma mind gyakoribb – szinglik tekintik), de tényleg áldásnak is tekinthetők. És nem csak a segítség miatt…
Egyébként a Palmer-féle méricskélés már azért is abszurd, mert bár Olaszországban, sőt az emberi jogok élharcosaként számon tartott Svédországban politikusok jelentették ki, hogy végső szorultság esetén, ha már nem akad szabad lélelegeztetőgép, racionálisabb a fiatalabbakat és az egyébként egészségesebbeket előnyben részesíteni az idősebbekkel és a betegebbekkel szemben. Azaz az orvosnak, aki ez esetben egyfajta isteni felelősséggel dönthet életről és halálról, sőt hivatali kötelessége dönteni, a lehető legracionálisabb érveket kell tekintetbe vennie. De vajon teheti-e? Honnan tudhatja, hogy a 70 év fölötti betegben nem egy Szophoklész vagy Leonardo da Vinci lappang-e? S a fiatalabb esetleg nem virtuális sorozatgyilkos-e? (Merthogy az előző kettő 80 éves kora után is remekművekkel ajándékozhatta meg az emberiséget.)
Az elővigyázatosság paradoxonához visszatérve. Az egyetlen, emberhez méltó megoldás az, ha elkerüljük az efféle döntéskényszereket. S a fiatalabbak nem biológiai, hanem erkölcsi alapon osztják el az esélyeket (azaz gondoskodjanak róla, hogy mindenkinek jusson lélelegeztetőgép), az idősebbek pedig önként vállalják a bezártsággal járó kellemetlenségeket, még ha mindannyiuk eljárása paradoxnak tűnne is néha.