A korona-vírus az utóbbi időben szinte már elfeledtette velünk a környezeti válságot. A jelenség érthető, hiszen a környezeti válságtól eltérően a járványban mindannyian közvetlenül érintettek vagyunk, vagy mi, vagy legközelebbi hozzátartozóink. És ez a járvány egyetlen korábbihoz sem hasonlítható. Nem ismerjük természetét, lefutását, következményeit.

Így aztán mindenkinek saját véleménye van róla, következésként valamiféle fogalmi dugó van kialakulóban. Mindenki tájékozódni szeretne. De teljes a zűrzavar: amit a reggeli híradóban hallunk vagy a lapokban olvasunk, az délutánra már passé. Akár el is lehet felejteni. A mai információs technikák fergeteges tempóban generálják a múltat. Naponta. Szinte már óráról-órára. Az értelmiség beszéd- és íráskényszerben szenved. Idegrendszerünk a végsőkig feszült, de híjával vagyunk a szavaknak és fogalmaknak, melyekkel a helyzet elemzése, az okok keresése megkezdődhetne. Való világunk a szemünk láttára hull darabokra…

Így aztán nem csoda, hogy bár szinte korlátlan a szabadidőnk, immár semmi másra nem tudunk figyelni. És sajnos a baj annál is nagyobb, mint amekkorának látszik. S ezt éppen Nadina Zellernek a Süddeutsche Zeitungban megjelentetett – egy a pillanat szemszögéből – periférikusnak tűnő  jelenséget tárgyaló cikke jelzi. (Mert azért szerencsére még vannak, akiket nem vakít el a jelen. Akik a jövőre is tekintenek.)

Mi, emberek általában irtózunk a rovaroktól. Legyenek bogarak, szárnyasok, szöcskék, giliszták, legyek. A bolhákról, tetvekről, szúnyogokról, molyokról nem is beszélve.

Pedig még ha életünket egyikük-másikuk meg is keseríti, aligha lehetnénk meg nélkülük. Elég csak a méhekre és a pillangókra gondolni. Az általuk végzett beporzás nélkül az élelmiszerlánc meghatározó elemei tűnnének el. De maguk a rovarok is a madárvilág egy jelentős részének szolgálnak táplálékául. Eltűnésük számos más – végső következményeiben szinte már beláthatatlan – következménnyel járhat.

Amint arról Roel van Klink és kutatócsoportja a Science nevű szaktudományos publikációban beszámol, az elmúlt 27 évben a szárnyas rovarok 75 százaléka egyszerűen eltűnt. Ez évi 0,92 százalékos csökkenést jelent, azaz tíz évenként a rovarok 9 százaléka pusztul el. A trendet meghosszabbítva a maradék 25 százalék sorsa is megpecsételődni látszik. Az adatok az Integratív Biodiverzitás Kutatása lipcsei székhelyű német központjának – 166 hosszútávú kutatás eredményeit összefoglaló – tanulmányából származnak.

A legfőbb ok a rovarok élőhelyeinek elpusztítása, a rovarirtószerek, a fényszennyezés, a természetvédelem teljes hiánya, illetve egyrészt a globalizáció, másrészt a klímaválság miatt beözönlő új fajok mind gyorsabb térhódítása.

A tanulmányok 1925 és 2018 között készültek, és a világ minden táján, mintegy tizenhétezer helyszínen mérték fel a változásokat. Az eltérő jellegű kutatások eredményeit a kutatócsoport komplex statisztikai módszerekkel tette összehasonlíthatóvá.

Ez annál is fontosabb volt, mivel a különböző helyszínek nagymérvű ingadozást mutattak. Még azokban az országokban is, melyekben (mint Németországban, Angliában, az Egyesült Államokban) a legalaposabb és leghosszabb távra kiterjedő kutatások zajlottak.

A fő ok minden esetben az emberi beavatkozás. Főként az intenzív mezőgazdaság. Azokon a területeken, ahol rendszeres és korszerűnek tekintett mezőgazdasági termelés folyik, alig vannak már rovarok. És ez nem csak a szántóföldekre, de a legelőkre is érvényes. Minél gyakoribb a kaszálás, vagy a legeltetés, annál kevesebb élelem marad a rovarok számára.

Igaz, az édesvízi rovarok száma viszont 1,08 százalékkal nő. De ez a látványos eredmény is viszonylagos. Egy korábbi – a vizek szennyezettsége miatti masszív pusztulás – részleges kiigazítása. És ez is emberi tevékenységre – ezúttal egy pozitív jellegű beavatkozásra – a szennyvíztisztító telepek elszaporodására vezethető vissza. De javulás csak a folyóvizek esetében mutatható ki. Az állóvizekben már nem ennyire kedvező a helyzet.

A fejlett államokban a szemétben landoló hatalmas mennyiségű háztartási hulladék is a biológiai egyensúly megbomlását eredményezi, hiszen az ezeken élősködő fajok a túltápláltság következtében a betolakodó fajokkal versenyben szorítják ki a hagyományos fajtákat. A sáskák, hangyák, pillangók lassú, a méhek és darazsak helyenként aggasztó mérvű pusztulása nyomán oly mértékben sérül a biológiai egyensúly, hogy annak következményei felmérhetetlenek.

Egy dolog azonban bizonyos, az a folyamat – mely a tengeri állatok tömeges pusztulásával, a madárállomány megtizedelésével, a nagyvadak kihalásával, és az átgondolatlan vadgazdálkodás következtében túlszaporodó fajok, például a medvék, vaddisznók, őzek térhódításával a természeti egyensúlyt, az ökoszisztéma önszervező rendszereit bénítja meg – záros határidőn belül bennünket is elér. Hiszen elkerülhetetlenül a koronavírushoz hasonló katasztrofális következményeket generál.

Még akkor is, ha a két jelenség – mármint a klímaválság és a korona-vírus – közt ez idő szerint nem is mutatható ki közvetlen összefüggés.

Közvetett azonban máris van. Mind több olyan jelenséget idézünk elő, mellyel szemben nem vagyunk immunisak. Ki vagyunk szolgáltatva. Védtelenül…

Voltaképpen önmagunknak.