Aki csak kevéssé is járatos a XIV-XVII. századi Európa történetében vagy az adott korra vonatkozó szépirodalomban, ismerheti azokat a „tüneteket”, melyeket akkor a pestis, ma a korona-vírus megállíthatatlannak tűnő járványszerű terjedése kivált. Elég Alexandro Manzoni „Jegyesek” című híres regényének 31. fejezetébe vagy Boccaccio Dekameronjának bizonyos részeibe beleolvasni. A járványt – nincs semmi új a nap alatt – ugyanazok a jelenségek kísérik, mint fél évezreddel ezelőtt.
A komolyabban érintett területeken ma is kezd szinte általánossá válni a meggyőződés, hogy az „idegen” veszedelmet jelent. Elég egy kínai, olasz, perzsa szót meghallani, hogy az ember odébb húzódjon, a párbeszéd résztvevői ugyanis virtuális vírusgazdák, akiktől távol kell tartanunk magunkat. Egyre ingerültebbek vagyunk a hatóságokra, melyeknek képviselői – úgy véljük – nem tesznek meg mindent a védelmünkben. A hatóságok kétségbeesetten hajszolják az első vírushordozót, akitől a fertőzések származhatnak. Mind kevésbé bízunk az úgymond „tehetetlen” szakemberekben, folyik a virtuális vírusgazdák utáni vadászat, terjengenek az álhírek, a legostobább gyógymódok (még a ráolvasások újdivatjáról is hallani); élelmiszereket halmozunk, szükségállapotokat hirdetünk ki…
Mindez persze bizonyos mértékig természetes. Még akkor is, ha a koronavírus csak az érintettek egy százalékára jelenthet halálos veszedelmet. Főként az idős korosztályra (melybe sokakkal együtt magam is tartozom). S e korosztályból is csupán a súlyosabb betegek esnek áldozatul. (Némely cinizmusra hajló fiatalok úgy is mondhatnák: a „férgesebbje”.) Mindez persze nem vigasz, még a fiatalabbaknak sem, hiszen ők is hozzátartozóikat, gyakorta gyerekeik (az unokák) legfőbb támaszát veszíthetik el.
Mindazonáltal a közönséges influenza – hogy a közúti balesetekről ne is beszéljünk – jóval több áldozatot szed, mint a koronavírus.
Az igazi probléma nem az életveszély, hanem az, ami a kezelhetetlenség keltette riadalomból, magyarán az ismeretlentől való ősrégi félelemből ered. Egy milánói iskolaigazgató kényszerszabadságra küldött diákjainak címzett levelében az emberközi kapcsolatok barbarizálódásáról beszél. A legnagyobb kockázat szerinte a társadalmi élet megszokott rendjének összeomlásában rejlik. Sokatmondó mozzanat volt, amikor a tévé nyilvánossága előtt Angela Merkel elhárította beszélgetőpartnere kézfogását. Új üdvözlésmód is szokásban van. Az ismerősök nem kézfogással köszöntik egymást, hanem lábbelijeiket dörgölik össze. Pedig, ha az ember rendszeresen kezet mos, amit normális körülmények közt is ajánlatos megtenni, egy kézfogás még semmiképpen sem jelent életveszélyt. Az óvatosság persze nem csak nem árt, hanem ilyen esetekben szerfelett javallott is. Még ha a kockázat (Angela Merkel korosztályában is) viszonylag alacsony.
A rettegés „eredménye”: a hisztéria. Az orvostudományba vetett hit feladása, a másik ember és a hatalom iránti (újabban amúgy is indokoltan ingatag) bizalom további gyengülése. Minálunk még nem ennyire súlyos a helyzet, de bizonyosra vehető, hogy a védőoltás kikísérletezéséig (ami szakemberek véleménye szerint egy teljes évig vagy akár évekig is eltarthat), a hisztéria előbb-utóbb bennünket is elér. És akkor legfontosabb értékünk, embervoltunk szociális szövedéke eshet a járvány áldozatául.
A kölcsönös szolidaritás sok-sok évezredes szocializáció eredménye. E nélkül az adottság nélkül az emberfaj ugyanolyan életképtelenné válhat, mint azok az állati populációk, melyekben az összetartozásérzés adottságát külső tényezők megzavarják.
A járvány nem az egyes ember életét veszélyeztetheti elsősorban, hanem társadalmaink életképességét. Annál is inkább, mert a manapság szinte általános világképpé terpeszkedett individualizmus már amúgy is jó ideje roncsolja társadalmaink immunrendszerét. Az individualista hajlamos arra, hogy mindenki másikban az önnön szabadságát, autoritását, végső konzekvenciáiban életét fenyegető idegent lássa. Így aztán nézetei ideális termőtalajává válhatnak minden közösség (implicite emberellenes) érzületnek.
Ha ez az érzület erőt vehet rajtunk, még a koronavírus is az egykori pestishez hasonló károkat okozhat. Az emberi jogokba bugyolált individualizmus, mely az Európai Unió domináns politikai alakzatainak vezérlő ideológiája, legalább annyira veszedelmes, mint a rasszizmus és a nacionalizmus. Annál is inkább, mert az utóbbiak voltaképpen az előbbiben gyökereznek. Az elvakult individualizmus nem egyéb, mint a végső konzekvenciáig duzzasztott egyéni önzés. A rasszizmus és a nacionalizmus ennek kollektivizált változatai csupán: faji vagy nemzeti önzés.
Ezeket az érzületeket, amint azt a felvilágosodás óta eltelt évszázadok bizonyítják, könnyű életre hívni, kiirtani szinte már lehetetlen. Főként akkor, ha az Unió zöld-vörös liberálisai anélkül fenyegetnek folyton rasszizmussal és nacionalizmussal, hogy ezek konkrét megnyilvánulásai (jelesül a kisebbségellenesség) ellen a gyakorlatban bármit is tennének.
A hisztériáktól – még ha látszatra indokoltaknak tűnnek is – tanácsos minél távolabb maradni. Ha csupán képletesen is, a vírust segítik győzelemre.