Ami egy Pro Urbe díj mögött van

Minthogy a művész szívbeteg, csak ritkán mozdul ki otthonról, már hosszú évek óta nem dolgozik, éppen ezért manapság már csak nagyon kevesen tudnak róla, noha a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a kerámia megújítójának tartották. 1965-ben Huszár Sándor fedezte fel az Utunkban, majd sokat és sokfele írtak arról az igen látványos és eredeti művészetéről, amellyel az addig népi vagy népies kerámiából formabontó figuratív vagy absztrakt kerámia szobrokat teremtett. Azokban az években, Románia ajándékaként, több munkája még a new york-i ENSZ palotába is eljutott. Engem azonban méginkább a mindeddig eléggé rejtélyes élete érdekelt, hiszen kilenc évtized alatt olyan korszakokon ívelt át, amelyeket Erdélyben úgy neveznek, hogy régi román világ, kicsi magyar világ,  háború utáni évek, osztályharcos időszak, Ceausescu-korszak, rendszerváltás, majd a rákövetkező esztendők. És nem valamiféle esettanulmányként akartam megírni, ahogyan az utca névadója, a kiváló erdélyi társadalomkutató is dolgozott, nem is valamiféle oral historyként, ahogyan manapság a tanáraik kiadják az érdeklődő tanítványoknak a feladatot, hogy hosszú beszélgetéseket rögzítsenek, hanem inkább amolyan mikrotörténelemként, ahogyan azt a múlt század hetvenes éveiben mindenekelőtt  az olaszok kitalálták. Azaz, egyetlen esemény, illetve egyén vagy család életének aprólékos leírásában hogyan talál visszhangra, emberi léptékre, a különösképpen mifelénk többször is átírt makrotörténelem. Igy azután heteken, hónapokon át beszélgetve, évszámokat, neveket tisztázva, közös emlékeket felidézve, el- és visszakanyarodva az időben, többször átjárva a múltból a jelenbe és fordítva, elkészítettem egy olyan, közel hetven oldalas szöveget,  amely a napokban megjelent művészeti monográfia mintegy harmadát teszi ki. A könyv többi részében igen változatos, az alkotói pálya minden állomására kitekintő műmelléklet illusztrálja  a műteremtés szakaszait, illetve válogatott kritikusi és újságíró szemelvények a művek visszhangját. Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt könnyű munka a kéziratnak az olvasmányossági szempontokra is figyelő összeállítása, de az a közönségsiker, amelynek a kötet a szerdai bemutatón örvendett igazolta, hogy érdemes volt Pálffy Árpád munkásságát a lehető legrészletesebben is átmenteni az időnek. A művész, a bemutató alkalmából, Pro Urbe dijat is kapott Csíkszereda polgármesterétől, majd több mint egy órán át dedikált. Mindezt most csupán azért mondom el, mert jól tudom, hogy erdélyszerte még rengeteg olyan életmű várja, hogy a szélesebb nyilvánosság elé kerüljön – és nem csupán a képzőművészetről beszélve – , amelyek mindenképpen hozzátartoznak a romániai magyarság közelmúltjához, ahhoz az értékteremtő munkához, amellyel az elmúlt száz esztendőben nem csupán saját közösségét, hanem az országot is gyarapította. Irodalom tekintetében, annyira-amennyire, sikerült bepótolni a hiányt, de a szellemi alkotómunka más vonatkozásaira és egyáltalán a társadalmi élet más területeire is érdemes lenne rendszerszintűen, alaposan kidolgozott programok és stratégiák  alapján visszatekinteni. Az 1989 után létrejött erdélyi magyar intézményrendszer ennek a föltétlenül elvégzendő munkának a hátterét immár képes biztosítani és higgyék el nekem a hallgatók, ez is lehet éppen olyan izgalmas, mint a koronavírusról elhangzó százezredik híradás.