Egy rejtőzködő művész

Eddig az idézet, de ami mögötte van, az életút, a pályaút egészen filmszerű, hiszen ott rejtőzik benne a nagy és a kis történelem, közösségi és egyéni sorsvállalás, szerelem, romantika, önzetlenség és persze olyan izgalom, olyan feszültség, amely akár a filmvásznon, akár a képernyőkön is magához láncolhatná a nézőt. Nézzük csak az első képsorokat: az 1940 augusztus 30.-i bécsi döntést követően Észak-Erdély és a Partium újra Magyarország része lesz és a kivonuló román közigazgatást valamiképpen pótolni kell, ugyanakkor vissza- vagy újra alakítani oktatási, egészségügyi, gazdasági és más rendszereket. Ehhez pedig szakértők szükségeltetnek, tanárok, orvosok, mérnökök, szakértelmiségiek és így érkezik Szatmárra egy, a harmincas éveihez közeledő, magas, vékonyalkatú, szerény fiatalember, hogy rajztanár legyen abban a helyi, patinás fa- és fémipari szakiskolában, amely az utóbbi években már az összeomlás jeleit mutatta. Gödöllőn született, katolikus gimnáziumban érettségizett, az egyetemen filozófiát is tanult, majd képzőművészetet és akárcsak a mai művészetis főiskolások, rajztanári képesítést is szerzett. És itt ismerkedett meg Váczy Magda újságírónővel, aki szabad idejében festegett, és csakhamar fellobbant a kölcsönös vonzalom. És következik a szuszpansz: a fiatalember 1942-ben úgynevezett SAS behívót kap. Sűrgös, azonnal siess! – ezt jelentette a három betű, amely ellen nem volt appeláta  és elindult Budapestre, ahol nyitányként a Keleti-pályaudvarra osztották be, itt kellett az orosz frontra induló katonavonatokat irányítani. De mi történt? Egyszer csak a peronon észrevett egy egymásba kapaszkodó, sirdogáló fiatal párt, a hathetes férjet kisérte ki a hathetes feleség és erre Olajos Béla mit tett? Az ugyancsak rajztanár és hasonló rangú ifjú férj helyett, a parancsnokság beleegyezésével,  magát küldte ki a frontra, méghozzá az első vonalba. Az önzetlenséget, a nagylelkűséget azonban valahol, odafent, még a Hadak Istene is pártfogolta, így túlélte a háborút, hazatért, összeházasodtak Váczy Magdával és 1945-ben született meg a ma már nyugdíjas, évtizedeken át Csíkszeredában tanárkodó Zsuzsanna lányuk, aki nem csupán magukhoz hívta idősődő, betegeskedő szüleit, hanem megőrizte a teljes hagyatékot. Olajos Béla ugyanis a második világháború után részt vett a város első képzőművészeti rendezvényén, amely voltaképpen három egymáshoz társított egyéni kiállításból állt, és a jószemű képkereskedők innen éppen az ő munkáit lopták el, ezért döntött úgy, hogy noha folyamatosan dolgozik, egyénileg soha többé nem állít ki. Igy maradt jórészt egyben az életmű, amelyben fellelhető – és most hadd idézzem megint Banner Zoltánt  – „ reneszánsz mesterek átszellemítő ábrázoló ereje, szecessziós könnyedség és játékosság, neoimpresszionista expresszivitás, lírai és groteszk, érzékletesség és dekorativítás, kolorizmus és monokromia, sejtelmesség és gondolatiság. „ Eddig az idézet és ehhez csupán ennyit tehetnék hozzá: ha a bukaresti rádió hallgatói Csíkszeredában járnak, föltétlenül  nézzék meg ezt az élményszámba menő kiállítást.