Ezzel így voltak az székelyudvarhelyiek is, csak ők jobban bíztak sikerükben, ugyanis a párt- és állami vezetőség csúcsához tartozott földijük, Fazekas János, s tőle várták a megoldást, azt, hogy Székelyudvarhely megyeszékhellyé váljon. Az első tervezetekben egy nagy székely megye szerepelt, Csíkszereda székhellyel, de aztán a különböző érdekek érvényesítésére irányuló próbálkozások következtében két kisebb székely megyét hoztak létre, Hargitát és Kovásznát, megakadályozva ez által, hogy Kézdivásárhely és környéke az új Brassó megyéhez kerüljön. A kis Hargita megye székhelyéül Székelyudvarhelyt jelölte meg a felsőbb pártvezetés, erre 1968. február 19-én, mínusz húsz fokos hidegben utcára vonultak Csíkszeredában az emberek. A pártot éltették és annak új vezetőit – ugye nemrégiben került hatalomra Nicolae Ceausescu, és az általa kezdeményezett reformfolyamatnak volt eredménye a területi-közigazgatási rendszer átszervezése, közéismertebb nevén a megyésítés is. Az azóta is gyakran emlegetett „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk” rigmust skandálva tiltakoztak a tervezet ellen. A felső pártvezetés sugalmazására a csíkiak küldöttséget választottak, s ennek tagjai Bukarestbe utaztak, ahol másnap fogadta őket maga a pártfőtitkár, meghallgatva panaszaikat és kívánságaikat. A látogatás eredménye: Csíkszereda lett az új megye székhelye, Székelyudvarhely pedig kárpótlásként municípium rangot kapott. Anekdotába illő jelenet lehetett, mikor az udvarhelyiek értetlenkedésére, miszerint mi lehet az a municípium, Fazekas János azt felelte: szabad királyi város. Nos, egy ideig valóban a megyei szervek megkerülésével tartotta a kapcsolatot Bukaresttel a székelyudvarhelyi vezetőség, de rövid idő után ez megszűnt. Tény, hogy a Bukarestbe látogató csíki küldöttség tagjai valamennyien nagy népszerűségre tettek szert, tettükkel olyan legitimációt nyertek, amely napjainkig kitart. Holott ötven év távlatából vizsgálva az eseményeket és azok következményeit, nem történt más, mint a kommunista elit átrendeződése. A tartományi időben Marosvásárhelyen volt egy magyar nemzetiségű pártelit, amely az osztályharc nevében leszámolt a korábbi magyar elittel – az arisztokráciával, az iparosokkal, a módos parasztsággal, az értelmiséggel – alatta volt a rajonok elitje, s a csíkszeredai meg a székelyudvarhelyi rajoni pártelit versengett egymással a megyei vezető szerepért. Tehát ötvenegy évvel ezelőtt létrehozták Hargita megyét, a csíkiak látszólag az udvarhelyiek felé kerekedtek, s ez olyan mély sebet hagyott az akkori elitben, ami azóta is rávetül a közhangulatra, a fél évszázada egy közigazgatási keretben működő megye még mindig a kistérségek laza szövetségeként működik, az egységes megyei identitás nem alakult ki, helyette regionális identitások épülnek. Csíkszereda és Udvarhely egyaránt fejlődött, gyártelepek épültek a szocializmus időszakában, ami a két város lakosságának rohamos gyarapodását vonta maga után. Székelyudvarhely a körülötte lévő falvak lakosságát szippantotta el elsősorban, Csíkszeredába más vidékekről is hoztak gyári munkásokat, megváltoztatva a város etnikai összetételét.
Hogy mennyire hálás ez a téma, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Daczó Katalin előbb terjedelmes tanulmány közölt a Székelyföld folyóiratban, ez egészítettük ki az általam készített és a Hargita Népe napilapban megjelent interjúkkal, illetve a laphoz érkezett olvasói levelekkel és gyúrtuk egybe a két anyagot a Megyecsinálók című, ezelőtt húsz esztendővel megjelent kötetbe, s tavaly látott napvilágot a kötet újabb kiadása, kiegészítve az események más résztvevőinek megszólalásaival, történészek magyarázataival. S a két kötet után dokumentumfilmet is készített Daczó Katalin alkotótársaival együtt. A filmet december 1-jén, a Duna World adón láthatják este 22:35-kor a nézők. A film is a György Attila adta találó címet viseli: Megyecsinálók.