A liberalizmust – mai mivoltában inkább neoliberalizmust – már egyértelműen baloldali irányzatnak illik tekinteni. Pedig még a magyarországi SZDSZ is radiálisan jobbközép liberalizmusként indult, hogy aztán – akkortájt minden józan elmét megdöbbentő fordulattal – a kommunista utódpárt mellett csatlakozzon le, a sietve lefasisztázott, kormányképtelennek nyilvánított konzervatívokkal szemben.
Az amerikai liberálisokat (hivatalos nevükön a demokratákat) mindig erős antikommunista, sőt antiszocialista vonások jellemezték. A német Szabaddemokraták egyfajta konzervatív liberalizmust képviselnek, mely ragaszkodik a család, a nemzet értékeihez is. A szocialisztikus törekvéseket azonban elutasítja.
Újabban a neoliberalizmus vált a liberalizmus szinte már uralkodó változatává. Alapelve nem csupán az állami beavatkozás elutasítása, de minden a gazdaság és a politika szabadságát korlátozó szabályozás kiiktatása is (lásd dereguláció). Az utóbbiba a határok felszámolása is beletartozik. Az európai Unió liberálisai ma már nehezen különböztethetők meg a szocialistáktól és a zöldektől. Újabban még a magántulajdon szentségét, a liberalizmus egyik meghatározó vonását is megkérdőjelezik. Nem ritka – főként a bevándorlók, illetve a környzetvédelem érdekében – a magántulajdon államosításának ötlete sem. A németországi zöldek és az önmagukat szintén liberálisoknak is tekintő szociáldemokraták például a nagyvárosi lakásbérletek árainak növekedésének megfékezendő állami tulajdonba szeretnék venni a magántulajdonú bérlakásokat is. A zöldek a mind erőteljesebb állami ellenőrzés hívei. Azaz az állami beavatkozást maguk a neoliberálisok is rehabilitálják. Egyébként érthető okokból. A XXI. századi világgazdaságot a nagyvállalatok fölötti ellenőrzés szinte maradéktalan felfüggesztése taszította a 2008-as gazdasági válságba. A neoliberalizmus úgy rázta le magáról a felelősséget, mint a kutya a vizet. S némi iránymódosítással továbbra is virágzik…
A liberalizmus legkülönösebb mutációja azonban a véleményszabadság terén következett be. A klasszikus liberalizmus egyik legfontosabb, a francia Voltaire-től származó szlogenje, hogy ugyanis „Egyetlen szavával sem értek egyet, de utolsó csepp véremig védelmezem a jogát, hogy beszélhessen” ma már nem csupán feledésbe merült, de egy merőben új „liberális” alapelv váltotta fel, az úgynevezett politikai korrektség elve, mely úgy toleráns, hogy szinte már a fejvesztés (értsd a nyilvánosságból való kirekesztés) terhe mellett tilalmaz minden – az egyetemesen emberitől „eltérő” – nézetet. Ami nem csak azért abszurdum, mert szembe megy a liberalizmus másik alapelvével, a toleranciával, de azért is, mert az egyetemesség megfoghatatlan fogalom. Mindannyian egyedi lények vagyunk. Az emberiség – amint azt Kosztolányi megfogalmazta – holt fogalom. Ember nincs, csak emberek, s ezt én teszem hozzá: családok, nemzetek, államszövetségek vannak. S csak ezek után következhet az emberiség. Mely szintén Péterekből és Pálokból áll. Aki az emberiségre mint minden dolgok gyökerére hivatkozik, egyik szavával a másikat hazudtolja meg. Hogy ismét Kosztolányit idézzem: „Minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkkal, gyerekeikkel, de szeretik ez emberiséget. Nincs is ennél valami kényelmesebb, hiszen semmire sem kötelez…”
Természetesen a tolerancia nem lehet határtalan. Nem lehetek toleráns azzal, aki nyakamnak szegezi kést. De toleránsnak kell lennem azokkal, akik késéles érveket szegeznek ellenem. Mert ezek ellen az érvek ellen védekezhetem is. Még ha meggyőzni nem is mindig (azaz nem mindig azonnal) tudok. Sőt, nem is mindig kell. Elég a másikat megértenem. De a tolerancia magyarul türelmet is jelent. Minél kevésbé agresszívak az érveim, annál több esélyem van arra, hogy meghallgassanak. Ha másik a végén mégiscsak előrántja a kést, tényleg védekeznem kell. De akkor is van tolerancia, mert végül tárgyilagos bíróságra bízom, hogy kettőnk „vitájában” mindkettőnk számára elfogadható döntés születhessen. Aki a döntést nem fogadja el, az önmagát helyezi kívül a tolerancia hatáskörén. Az ellen valóban csak a bilincs segíthet.
A modern emberiség már az antikvitásban azzal kezdődik, hogy a vérbosszú intézményének társadalmi funkcióit a független bíróságokra ruházza át. Emberekre, akik az én ügyemet és az ellenfelemét kívülről, érdek nélküli ítélhetik meg. Forradalmi lépés volt, mert mindannyiunkat mentesíthetett a gyűlölet terhétől. Ami hatalmas áldás. A gyűlölködés ugyanis rombolja a személyiséget, még a legindokoltabb esetben is.
Újabban a testi vérbosszú szerepét a szellemi vérbosszú veszi át. Anélkül, hogy tudatában lennénk, visszazuhanunk a kőkorszakba. S a mi még tragikusabb, a vitáink fölötti ítélkezést ma már a tárgyilagos olvasóra sem bízhatjuk. A tárgyilagos ember ugyanis ritkább, mint a fehér holló. Az olvasó csak akkor lehet „tárgyilagos”, ha a környezete által ráerőltetett rögeszmék jegyében száll ringbe. Merthogy rettegnie kell: ha szíve szerint foglalna állást, környezetének intoleráns tagjai, a hangoskodó hangadók rögtön fasisztának, rasszistának, homofóbnak, antidemokratának minősítenék. Vagy éppern megfordítva. D e minden esetben gyűlölködően és fröcsögve. Félelmetes.
Mindenki fél. A félelem pedig a legrosszabb tanácsadó. Kétszínűvé, sunyítóvá, gyávává tesz mindannyiunkat. Kushadunk és felszabadultan nézzük, azt, ami történik. Még szánalom sem nagyon van bennünk. Hadd üssék! Amíg őt ütik, én biztonságban vagyok.
Ezt az elaljasult attitűdöt szokás manapság liberális demokráciának aposztrofálni. Én inkább megnyomorodott lelkek lugasának nevezhetném.