Az Európai Unió egyik legfontosabb axiómája és egyben létének értelme is „az egység a sokféleségben.” A sokféleség kezdetektől adott, időnként talán fölösen is, az egység azonban – legalább is eddig – meglehetősen homályban maradt, főként miután brüssszeli bürokrácia a keresztény hagyományra való hivatkozást is kimetszette az Alaptörvényből. Pedig ez a hivatkozás közelről sem jelenthetett volna kizárólagosságot. Annál is inkább, mivel már eleve is csupán zsidó-keresztény hagyományról lehetett volna szó, s a muszlim kultúra nem kevésbé jelentős hozadékát, azaz a görög eredetű európai kultúra voltaképpeni folytonosságának teljes értékű visszaállítását sem lehetett volna figyelmen kívül hagyni.
Ennek ellenére az európaiság legfeljebb értelmiségi körökben jelenthetett valamiféle szellemi összetartozást. Az átlagember a saját nyelvi-kulturális identitását a legritkább esetben érzékelte egyfajta egyetemesen összeurópai identitás szerves részének.
Ezt a tényt a korábbi európai uniós választásokon való részvételi arányok világosan jelezték. Kevesen érezték úgy, hogy amikor Európáról van szó, egyben róluk is szó lehetne.
Az utóbbi évtizedben azonban számos olyan dolog történt, ami ezt az állapotot a legalacsonyabb szinteken is megváltoztatta. Mindenek előtt a környezeti válság. Ma már aligha akad olyan európai állampolgár, aki ne érzékelné, hogy azok a klimatikus folyamatok, melyek immár bennünket is közvetlenül érintenek, pusztán nemzetállami keretek közt kezelhetőek lehetnének. A klímaválság szélesebb körű összefogás nélkül csakis elrettentő katasztrófába torkolhat.
A világgazdaság helyzete sem megnyugtató. Ki az, aki ne érzékelné, hogy egy rövidesen bekövetkező gazdasági válság is Damoklész-kardjaként lebeg a fejünk fölött.
A kezdettben minden jóérzésű ember által természetesnek, hiszen pusztán a menekültjog megnyilvánulásának tartott bevándorlási hullámról is kiderült, hogy merőben más, mint puszta emberjogi kérdés. Az emberiségnek a felvilágosodás óta maga előtt görgetett, s folyton háborús tragédiákba torkoló megoldatlan kérdését, az eltérő nyelvi, kulturális és vallási közösségek együttélésének – igazából soha meg nem oldott – problémáját tette immár végképp megkerülhetetlenné. Még a középkor végének iszonyatos vérfürdőket gerjesztő vallási konfliktusait sem megoldottuk, inkább meghaladtuk. A vallási fanatizmusok gyöngülése és az ateizmus mind agresszívabb térhódítása tette tárgytalanná őket.
A nemzetállamok együttélése is inkább a nemzeti eszme térvesztésének, semmint a nyelvi-kulturális közösségek együttélésének valóban működőképes technikáinak javára írható. Hogy valóban így van, ez éppen manapság bizonyosodik be ismét.
A közösségi egyenjogúság és egyenértékűség alapelveinek kigyöngyözése helyett ismét az államokon belüli és az az államok közti nacionalista indulatok uralkodnak el rajtunk. És ennek az újnacionalizmusnak a természetét nem próbálja tisztázni senki. A jelenséget a szaktudomány, de főként a politika csupán 19-20. századi sémákban képes értelmezni.
Így pedig nem sok esély van arra, hogy a gyűlölködés reflexeit meghaladhassuk.
Ezt csak és csakis akkor tehetnők meg, ha végre nemzetközi szinten rendezhetnők problémáinkat. Ez a kényszer az, melynek elkerülhetetlenül rá kell ébresztenie bennünket arra, hogy európai állampolgárokként is összetartozunk. A gondjaink hajszolnak bele bennünket egyfajta európai identitásba. Ha tetszik, ha nem rá kell ébrednünk, hogy immár mindannyiunk bőrére megy, hogy képesek leszünk-e szót érteni egymással.
A szótértéshez természetesen a szóbanforgó gondokkal való szembenézésre, a közösségeinket meghasonlásba kergető kérdések világos és tárgyilagos megvitatására van szükség. Erre pedig mi más lehetne alkalmasabb, mint egy olyan Európai Unió, melyben minden nézet, minden érdek, minden érzelem konfliktusmentesen szembesíthető és megvitatható. Ahol nem egy maroknyi kisebbség hozhat döntéseket a fejünk fölött, hanem ahol a sokféle érdeket megjelenítő valóban európai többség munkálhat ki értelmes kompromisszumokat.
Hogy minderre az egyszerű állampolgár is kezd ráébredni, azt a választások részvételi arányai is jelezni látszanak. Többé aligha alakulhatnak ki olyan kétharmados vagy négyötödös többségek, melyek szőnyeg alá söpörhetnék a kisebbségi nézeteket.
Talán valóban egy Új Európa fog megszületni. Külön öröm számunkra, hogy a délelőtti órák kezdetei szkepszise után a romániai magyarság is hozta a formáját, s – az államelnöki mesterkedések dacára – magasra dagadt választási részvétel körülményei közt is sikerült bejuttatnunk két értékes jelöltet az Európai Parlamentbe.
Ez, ha a fentieket is figyelembe vesszük megnyugtató siker.