A választási kampányok már jó ideje propaganda hadjáratokká alakultak. A jobbára féleszűnek tekintett választóközönséget mindenki arról próbálja meggyőzni, hogy a másik fél korrupt, hazug, megbízhatatlan, miközben őmaga a makulátlan tisztaság, a gyermeki őszinteség és az önzetlenség erényeinek evilági megtestesülése.

Elvben az olvasónak kellene eldöntenie, ki mond igazat és ki nem. De ahhoz megfelelő információkkal kéne rendelkeznie. A sajtó azonban csak a legritkább esetekben tájékoztat, terjedelme 90 százalékában kommentál, cáfol, gyanusít – anélkül, hogy állításait ellenőrizhető érvekkel támasztaná alá. Illetve maga is vádakat kohol, anélkül, hogy az olvasó az információk eredetét megbízható forrásokból ellenőrizhetné.

Egyetlen példa: a Bild Zeitung és a Süddeutsche Zeitung a hét végén egy videofelvétellel állt elő, melyen az osztrák szélsőjobboldali Párt a ÖVP elnöke Heinz-Christian Strache két évvel ezelőtt italos állapotban egy tisztázatlan identitású orosz milliomosnővel, aki megfelelő kedvezmények fejében félmillió eurót szándékozott beruházni Ausztriában, „megállapodott”, hogy az megvásárolja Ausztria legbefolyásosabb lapját a Kronen Zeitungot, mely naponta 700 000 példányban jelenik meg, és meghatározó szerepet játszik az osztrák nyilvánosság alakításában.

Két év telt el, a beszélgetésnek semmi kézzel fogható következménye nem lett, a Kronen Zeitung azóta is a régi tulajdonos bírtokában van, a beruházásokra sem került sor. Strache, azonban, aki a felvétel pillanatában ittas állapotban is volt, két év után megbukott, kénytelen volt visszalépni pártja éléről és le kellett mondania alkancellári tisztségéről. A helyzet normalizálása érdekében előrehozott választásokat kell majd tartani, Sebastian  Kurz osztrák kancellár addig is kisebbségi kormány élén vezeti majd országát.

Strache titkoszolgálati akcióról beszél. A Süddeutsche Zeitung pedig nem hajlandó kiadni forrásait. Az olvasó a felvételek hitelességét képtelen ellenőrizni, hiszen ahhoz még egy szakembernek is az eredeti felvételekre volna szüksége. Strache védekezése sem igazán meggyőző, hiszen bizonyítani ő sem tud semmit, s végül mégiscsak kénytelen volt lemondani.

Ami különös a dologban az az, hogy a főgonosz szerepét ismét az oroszok játszák, akár csak Trump esetében, akiről immár hivatalosan is kiderült, hogy az oroszokkal való összejátszás demokrata vádjai hamisaknak bizonyultak.

Nem csoda, hogy a választónak a médiumokba vetett hite mélyponton van. Főként, ami a leghatásosabb tájékoztató eszközöket, az úgynevezett szociális médiát (Facebookot, Twittert és társaikat) illeti. Azzal vádolják őket, hogy nem tesznek meg mindent az álhírek, az úgynevezett fack newsök terjesztése ellen. Annak ellenére sem, hogy 2018 óta európai határozat kötelezi őket, hogy a „nyilvánvalóan jogellenes tartalmakat” minimum 24 órán belül törülniük kell a világhálóról. Ellenkező esetben millió eurós büntetéseket kell fizetniük.

Bizonyos sajtóorgánumok önkéntes „magatartáskódexet” is elfogadtak, melyben kötelezettséget vállaltak arra, hogy oldalaikról száműzik a hamis információkat. A német a ARD és Die Zeit internetes honlapja, a Zeit.online valamint a Német Sajtóügynökség egyfajta hamisítás ellenes hálózatot is létrehozott.

A legújabb felmérések szerint – ennek ellenére – 10 olvasóból illetve nézőből 4 a legkevésbé sem bízik meg az elektronikus médiában. A nyomtatott sajtó hitelvesztése ennél is nagyobb, az olvasók egyharmada nem tartja hitelesnek a közölt információkat.

A kételyek jogosak, hiszen ha a média egyfajta a hamis híreket kiszűrő cenzúrát működtet is, marad a kérdés, kik azok akik ezt az – elvben jogosult – cenzúrát gyakorolják. És hogyan? A hamisnak nyilvánított információk törlése nem lehet megoldás, hiszen nem tudhatjuk, milyen politikai meggyőződésű „cenzorok” cenzúráznak, milyen kritériumok, és milyen háttérinformációk alapján.

Valamifajta – többé kevésbé meggyőző – felügyeletről akkor beszélhetnénk, ha a gyanúsnak tűnő hírek, vagy információk ellenőrzését a szemben álló politikai pártok képviselői végezhetnék. S a döntésre a pro és kontra érvek alapján kerülhetne sor. De ez két ok miatt sem lehetséges, egyrészt, mert a mi újkeletű demokráciáinkban a bal és a jobboldal nem hogy vitázna, de még szóba sem áll egymással. Másrészt, mert a sajtó messze túlnyomó része azonos ideológiát- és pártpreferenciát magáénak valló érdekcsoportok kezében van.

Így aztán a tárgyilagos tájékozódás és a megalapozott választói döntések szempontjából a média a választók elsöprő többsége számára gyakorlatilag hasznavehetetlen. Lenne. Valójában nem az, hiszen az olvasók kétharmada – ha kételyekkel is – hitelt ad a lapok információinak, más forrásokhoz ugyanis nem igen férhet hozzá.

Hogy ő maga járjon utána az igazságnak, arra ismét vajmi kevés a lehetőség, az igazán ütős fack newsök ugyanis legtöbbször titkosszolgálati forrásokból származnak, azokat pedig a hatalom finanszírozza. Hogy ez mennyire így van azt – az akkor még nem Trump által elnökölt – Amierikai Egyesült Államok Irak elleni intervenciója bizonyítja, a háború kirobbantását „megalapozó” titkosszolgálati információi utólag miden kétséget kizáróan hamisaknak bizonyultak. Ezeknek az információknak következésként legfeljebb annyi hitelük lehet, mint amennyi magának a hatalomnak, vagy az ellenérdekelt hatalmaknak van.

Ennek ellenére nem vagyunk teljesen védtelenek, hiszen az egymásnak ellentmondó információk és hamísítások özönében is van egy viszonylag megbízható eszközünk, melynek alapján végül is többé-kevésbé tárgyilagos véleményt alkothatunk. S ez az intuíció. Ösztöneink jóval többre képesek, mint a tudat által vezényelt logikus gondolkodás. Az agykutatók szerint a tudat úgy viszonyul az agy kognitív képességeinek egészéhez, mint a légkör magához a fölgolyóhoz. Agyunk tehát jóval többet „tud”, mint a tudat maga. Ösztönösen mindig is sejtjük az igazságot. A média híreire – legyenek azok hamisak, vagy megalapozottak – pusztán azért van szükségünk, hogy ösztöneink alaposabban feldolgozhassák a valóságot. (Az eredményt a német nyelv – érzékletes szóval – „hasból hozott döntéseknek”, Bauchentscheidungoknak nevezi.) Mindannyian rendelkezünk egy többé-kevésé adekvát valóságérzékkel, mely – ha társadalmi méretekben összeadódik – jó megközelítéssel a valóságot reprodukálhatja.

A „józan eszüknek”, azaz a tudat és az ösztönök összjátékának kell hinnünk. Ne engedjük, hogy a józan eszünket aláásni szándékozó propaganda és ellenpropaganda elbizonytalanítson bennünket.

Ha sikerül elbizonytalanítania, a demokrácia ócska kacattá, mi pedig hangoskodó ebek által terelgetett nyájakká degradálódunk.