Nosztalgiázunk, nosztalgiázunk … és a temetők üresek – mondaná egy volt kolléganőm, Román Győző új könyvét lapozgatva. A verskötet címe: Az öregség ifjúsága. Nagyon szép. Ez után már csak a gyermekkor következik, újra… De van egy vers, amelynek a címe jobban illene e verskötet élére. Így hangzik: Önálarckép. Ez lenne az öregember arca. És ha tovább megyünk: a mentalitása. Álarc mögül vélekedik a tata – és bölcsködik, ha van kinek…
Ez a noszatalgiázás tulajdonképpen „száz év nyavalygás” – idézem a szerzőt. Észre kellene már vennünk! Román Győzőnek, aki még csak hetvenöt éves – állandóan Erdélyért és Kolozsvárért fáj a szíve. Könnycseppet ejt az egykori iskolájáért. Fáj neki, hogy az erdélyi főváros régi szép épületeiben most már nem magyarok laknak és élnek. Sőt, még a Házsongárdon, a temetőben is apadnak a magyar sírok – a helyükbe, rendre, a többségiek hantjai kerülnek. Ez mind igaz. De ugyanez figyelhető meg Temesváron is, Nagyváradon is – újabban pedig Marosvásárhelyen is. Nem ez az igazi baj – hogy emberek helyébe emberek kerülnek. Így volt ez, mióta világ a világ. Hanem az a baj, hogy regátivá válik Erdély és a Kárpát-medence romániai része. Az lenne a jó, ha Erdély integrálná az oda költöző románokat – és azután pedig Romániát, magát.
Mert miért is jönnek Erdélybe oly nagy számban a románok? Azért jönnek, mert a regátinál nyugatibb világot sejtenek ott – a Balkánon innenit! És szívesen változnának tős-gyökeres erdélyivé. Nosztalgiázás közben ezt is észre kellene venni, néha.
Román Győző, többek között, azon tűnődik, hogy ő „miként jött magyarnak a világra”. Mert a lehetséges elődök: „németek, olaszok, szlávok, magyarok, hunok, gepidák” voltak… A románokat nem emlegeti, noha őt Román Győzőnek hívják. És Kolozsváron volt egy Román Jóska is, a híres motoros … A határon túl pedig – például Magyarországon – mindenütt románoknak tekintenek bennünket, minket, a tős-gyökeres erdélyi magyarokat. Szerintük „románként mászkálunk” – idézem a kötet szerzőjét. Miért kell mindezt versbe foglalni? Mert ha történetesen publicisztikába foglalja, akkor nem közlik? Talán elmúlt már az az idő… Vagy ha újságban közlik, annyira közönséges dolog, hogy senki észre sem veszi? Ezért kell a költői kép, hogy felcsigázza az olvasót? Mert ugyebár: „mindent szebbé tesz a képzelet”. Román Győző is arról álmodozik, hogy „nem szidja egymást magyar, román meg tót”. Csak azt kívánhatjuk, hogy teljesüljön az álma.
A kötet verseiben állandóan megjelenik a párhuzam a természeti jelenségek és az emberi lét, az emberi élet jelenségei között. Az ember a természetet látva, a természettől kap biztatást földi pályafutása folytatására. Ez sem semmi! Érdemes odafigyelni.
A versek művészi értékét nem firtatom, az az irodalomkritika dolga. Számomra az a fontos, hogy a versek gondokat vetnek fel, amelyekről beszélni kell.